Tampában, a Tampa-öbölnél, Floridában, a város és a mindenféle vizek látványa folyamatosan váltakozik. Rengeteg víz van mindenhol, hol édes, hol sós, egy több kilométeres híd ível át például egy fél-szigetről egy szigetre... pont két hete vasárnap, amikor akklimatizálódni próbáltunk, és még 26 C fok volt, a St. Petersbourg-i standról a város felé vissza láttunk egy-egy delfinhátat megcsillanni az öböl habjai között. Messze voltak nagyon, de a feltűnésük nagyon megnyugtató volt.
A 19 C fokos konferencia teremben, ahol az ezt követő három napon át ücsörögtünk jó 8-9 órát, nem nagyon voltak delfinek. Hiányoztak is, ahogy a a 20-26 C fokos kinti meleg is. Természetesen azon a napon, amikor a csapatépítőnek nevezett tevékenységek voltak (sportlövészet, illetve akvárium-túra, egyiket sem nevezném kifejezetten csapatépítőnek) már csak 19 fok volt, esővel, és hurrikán szerű széllel. De azért nagyon jó volt, mindezzel együtt. Azt megtanultam, hogy a sportlövészet, nagy légpuskával, nem az én műfajom. Kettőt lőttem, majd itt is eleredt a könnyem, úgyhogy egy szemfüles kollégának köszönhetően hamar visszaindulhattam a városba és a hotelbe. Na. De hát legalább megtanultam egy újabb határomat. Esetleg még a pisztolyos lövészetet hajlandó vagyok kipróbálni egyszer. Már megint más a való élet, mint a filmekben...
Nagyjából egy hete értem haza, jetleg s miegymás kíséretében. Másnaposan nagyon nem jó tíz-tizenöt órákat utazni. Azért azt a lövészetet le kellett öblíteni néhány tequila-felessel, nem tiltakoztam, amikor este a búcsúvacsin valaki bedobta az ötletet. Hazaértem után tört ki rajtam az újabb nátha és torokfájás. Csorgó orr. Így aztán egész héten home-office, ágyban munka (de mint kiderült, itt ezt nem lehet, vagy iroda, vagy betegszabi, legközelebb majd így lesz). A kis barlangi lét remek lehetőséget adott azon kontemplálni, hogy vajon miért is vagyok újra beteg (lényegében január 1-e óta folyamatosan náthás és torokfájós vagyok/voltam, kivéve a floridai hetet).
Egyszóval néha egy betegség az, ami a nagy tanácstalanság közepén végre felvillantja azt az aranyfonalat, ami segít visszatalálni önmagunkhoz, az életünkhöz, az igazán fontos dolgokhoz. Olyan könnyű elveszni a világban, olyan könnyű apró lépésenként, pici mozdulatonként át-meg-átformálni az értékrendünket, a fontossági sorrendeket: az új játékszabályok tanulása, a megfelelni akarás, és az egyedül-vagyok-a-nagy-idegen-országban-segítsetek-Vuknak kiszolgáltatottság érzése szinte észrevétlenül alakít, és átformál. Nem, tévedés ne essék: a változás nagyon fontos, és szükséges. Igenis van, amit el kell engedni - például a régi kelet-európai gondolat-kabátokat és hozzáállásokat; helyettük be kell engedni a friss levegőt, a mediterrán könnyedséget; elengedni a gyászt és beengedni a lírát; elengedni a gyanakvást és beengedni a bizalmat; elengedni a bátortalanságot és a "nem vagyok (elég) jó" érzést, és beengedni az "ez vagyok én, tessék, s (elég) jó vagyok" bizonyosságot.
De a változáshoz is kell az a talpalatnyi föld, az a leheletnyi otthonosság, ami mindazt a többnyire behatárolható teret vagy érzést testesíti meg, hogy ismerős vagyok magamnak, az életem egy folytonosság, nem pedig nemlineáris halmazok összevisszasága, hogy tartok valamerre valahonnan, s vagyok, aki vagyok.
Egyszóval - ki vagyok én?
Nagyon régen éreztem magam ennyire talajt veszítettnek, ennyire kilátástalanul eltévedve. Nehéz belelazítani ebbe az egészbe, s csak lenni, hagyni, hogy a dolog kiforrják magukat, megérkezni, MEGÉRKEZNI (mert még mindig csak megérkezésben vagyok, még nem értekeztem meg); nem új terveket koholni folyton. S a tervtelenség, a beteljesített álom (tervek) nyomában fellépő űr is okozhatja ezt az érzést...
Egy régi (4 évvel ezelőtti) kis füzet akadt a kezembe a minap, amit pont a bérmálásom idején vezetgettem. Sikerült teljesen kézzelfoghatóan megtapasztalnom azt az érzést, amikor "kihúzom magam a saját hajamnál fogva a mélységekből". Az eltávolodás egyetlen ellenszere a közelség. S közelséget (többek közt) ez az idézet hozta meg - azt hiszem a Bibliából van, de nem írtam fel, hogy honnan pontosan:
"Nem keresnél, ha nem lennék a tied. Ne nyugtalankodj."
No és, ezek után hirtelen sok-sok dolog bevillant, felvillant, hulló csillagok iparkodtak lefelé a tudatomban, s jó pár AHA érzés döbbent belém. Leginkább egy otthonos, végre belső talajt fogó lelki érzés. Hogy földet értem, s megvagyok. Tartva vagyok. Majdcsak meglesz, a(m/k)it keresek. Ez a talaj a talpam alatt, ez a belső, békés, csillagtalan, puha ég a szívem felett, ahol mégis valami fény dereng, ez ad ismerős otthon érzést. Ezt az érzést hiányoltam, ezt a belső talajt: azt hittem, már elveszítettem... s most megvan újra. Nagyon hálás vagyok érte. Messze voltam tőle nagyon, s most végtelenül jól esik ez az édes közelség.
Olyan, mint Isten ölelése. Vagy mint a bolondozó delfineket csodálni és lélekben mezítelenné válni előttük - de ez a meztelenség jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése