Ma angolul írtam, itt tudjátok elolvasni.
A cukorborsó szívművészet nem más, mint apró bébi léptek a változás felé.
Amikor sok-sok baleset ér, nem tudok nem szembenézni mindazzal, ami hosszú hónapok óta kétségek közt tart, és nem tudom nem észrevenni, hogy ha a lábaim vannak torpedózva, akkor bizony valami van az úttal, amelyen tartok... merre is?
Lassan elfárad az a vákuum amiben itt Barcelonában éreztem magam. Égek a vágytól (most, hogy be vagyok zárva a lakásomba még vagy egy hétig biztosan, hogy gyógyuljon a sérült bokaszalag), hogy felfedezzem a várost, a parkokat, a kis kávézókat, az "egyszálgitáros" szexi spanyol vagy katalán srácokat, a kiállításokat, a koncerteket - vagyis csupa olyan dolgot, amit az elmúlt egy évben alig-alig tettem. Nagyjából idén január óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan van valami baj az egészségemmel - megfázás, influenza, köhögés, bicikli baleset, kificamodott boka nr.1, megfázás, köhögés, kificamodott boka nr.2 (ugyanaz a szegény boka).
Ha meg lehetne fejteni egy-egy könnyed vasárnap délután, hogy mit üzen a testem az életemről, az életvitelemről! Olyan csodálatos és hűséges kis járgány, hát tényleg oda kellene hallgatni rá. Mégpedig ha valami ennyire prüszköl, és kapálódzik - mert ez van, mint egy megbokrosodott ló, vagdalkozom testben valami ellen - akkor ideje odahallgatni. Most végre időm is van itthon, és bár őrült munkahét van mögöttem kilószámra mérhető stresszben, azért csak-csak csepeg és kristályosodik és tisztul és formát ölt egy s más. Tudjátok, hogy van ez, egyszerre csak nem mehetek semerre magam elől, s akkor tűnik fel, hogy jé, amit azt hittem már tudok, egyáltalán nem tudtam.
Egyszóval a szívem mélyéig, a csontjaim rezdüléseiig inspirálva vagyok. Baromi nehéz, de a boldogság tényleg egy döntés, ahogy Mosolyka - Hozleiter Fanny írja.
Amikor mindenféle nemkívánatos vendégek szaglásznak körülötted kivert kutyaként, mint például depresszió és magány (a.k.a. Elizabeth Gilbert ír hasonlót az Ízek, Imák, Szerelmek című könyve Itáliáról szóló részében), akkor igazán nehéz úgy dönteni, hogy teszel rájuk, és csak azért is boldog vagy. És leszel.
Nehéz, de lehetséges. Olyan, mint egy edzés az elmének.
A változás kapujában vagyok, megint, vagy folyton? Nem is tudom. Újra és mindig, amíg meg nem érkezem. Térképet rajzolok az életemmel, hol források, hol szakadékok szélén egyensúlyozom, fennsíkokon pihenek, éj selymes leplébe burkolva csillagok mosolya alatt heverek és dúdolgatok, vagy lélekszakadva rohanok, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy tűnik eljön az a pillanat amikor igenis tudomást kell vegyek réges-régen dédelgetett álmokról, amelyeket eddig kvázi a "lehetetlen", "hülyeség", "már késő, minek ilyenre vágyni", "sem időm sem pénzem nincs ilyesmire" fülszöveggel címkéztem fel. Ezek azok, tudjátok, amik mindenféle kacatos dobozban a lélek mélyén hevernek elásva, mint rég elhagyott, dédelgetett játékszerek. Napról napra somfordálnak elő, és miután kiporoltam őket, és elfordultam a kevésbé kívánatos kollégáktól (depresszió, magány), csodálatos dolgok kerülnek napvilágra. Nem lehetetlen, nem hülyeség, és nincs késő. Csak ámulok és bámulok, hogy vajon mikor felejtettem el, mikor adtam fel, mikor kezdtem úgy gondolkodni - - -
Egyszóval újra, még mélyebben, mint eddig, vissza az alapokig. Mert a boldogság forrása bennünk van.
És ezen túl még arra is megtanít ez a drága bokaficam, hogy vendégeket hívjak, és beengedjem a világot, és de jó is ez! Kell még egy-két szék meg néhány hasznos bútordarab hogy igazán komfortos kis lakás legyen, de már alakul. Úgy érzem, még egészen biztosan maradok egy darabig, ennek is eljött az ideje.
A cukorborsó szívművészet nem más, mint apró bébi léptek a változás felé.
Amikor sok-sok baleset ér, nem tudok nem szembenézni mindazzal, ami hosszú hónapok óta kétségek közt tart, és nem tudom nem észrevenni, hogy ha a lábaim vannak torpedózva, akkor bizony valami van az úttal, amelyen tartok... merre is?
Lassan elfárad az a vákuum amiben itt Barcelonában éreztem magam. Égek a vágytól (most, hogy be vagyok zárva a lakásomba még vagy egy hétig biztosan, hogy gyógyuljon a sérült bokaszalag), hogy felfedezzem a várost, a parkokat, a kis kávézókat, az "egyszálgitáros" szexi spanyol vagy katalán srácokat, a kiállításokat, a koncerteket - vagyis csupa olyan dolgot, amit az elmúlt egy évben alig-alig tettem. Nagyjából idén január óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan van valami baj az egészségemmel - megfázás, influenza, köhögés, bicikli baleset, kificamodott boka nr.1, megfázás, köhögés, kificamodott boka nr.2 (ugyanaz a szegény boka).
Ha meg lehetne fejteni egy-egy könnyed vasárnap délután, hogy mit üzen a testem az életemről, az életvitelemről! Olyan csodálatos és hűséges kis járgány, hát tényleg oda kellene hallgatni rá. Mégpedig ha valami ennyire prüszköl, és kapálódzik - mert ez van, mint egy megbokrosodott ló, vagdalkozom testben valami ellen - akkor ideje odahallgatni. Most végre időm is van itthon, és bár őrült munkahét van mögöttem kilószámra mérhető stresszben, azért csak-csak csepeg és kristályosodik és tisztul és formát ölt egy s más. Tudjátok, hogy van ez, egyszerre csak nem mehetek semerre magam elől, s akkor tűnik fel, hogy jé, amit azt hittem már tudok, egyáltalán nem tudtam.
Egyszóval a szívem mélyéig, a csontjaim rezdüléseiig inspirálva vagyok. Baromi nehéz, de a boldogság tényleg egy döntés, ahogy Mosolyka - Hozleiter Fanny írja.
Amikor mindenféle nemkívánatos vendégek szaglásznak körülötted kivert kutyaként, mint például depresszió és magány (a.k.a. Elizabeth Gilbert ír hasonlót az Ízek, Imák, Szerelmek című könyve Itáliáról szóló részében), akkor igazán nehéz úgy dönteni, hogy teszel rájuk, és csak azért is boldog vagy. És leszel.
Nehéz, de lehetséges. Olyan, mint egy edzés az elmének.
A változás kapujában vagyok, megint, vagy folyton? Nem is tudom. Újra és mindig, amíg meg nem érkezem. Térképet rajzolok az életemmel, hol források, hol szakadékok szélén egyensúlyozom, fennsíkokon pihenek, éj selymes leplébe burkolva csillagok mosolya alatt heverek és dúdolgatok, vagy lélekszakadva rohanok, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy tűnik eljön az a pillanat amikor igenis tudomást kell vegyek réges-régen dédelgetett álmokról, amelyeket eddig kvázi a "lehetetlen", "hülyeség", "már késő, minek ilyenre vágyni", "sem időm sem pénzem nincs ilyesmire" fülszöveggel címkéztem fel. Ezek azok, tudjátok, amik mindenféle kacatos dobozban a lélek mélyén hevernek elásva, mint rég elhagyott, dédelgetett játékszerek. Napról napra somfordálnak elő, és miután kiporoltam őket, és elfordultam a kevésbé kívánatos kollégáktól (depresszió, magány), csodálatos dolgok kerülnek napvilágra. Nem lehetetlen, nem hülyeség, és nincs késő. Csak ámulok és bámulok, hogy vajon mikor felejtettem el, mikor adtam fel, mikor kezdtem úgy gondolkodni - - -
Egyszóval újra, még mélyebben, mint eddig, vissza az alapokig. Mert a boldogság forrása bennünk van.
És ezen túl még arra is megtanít ez a drága bokaficam, hogy vendégeket hívjak, és beengedjem a világot, és de jó is ez! Kell még egy-két szék meg néhány hasznos bútordarab hogy igazán komfortos kis lakás legyen, de már alakul. Úgy érzem, még egészen biztosan maradok egy darabig, ennek is eljött az ideje.
