keddi kifli #5: hajnal előtt

A 21. század az ellentmondások százada. Egészen biztosan egy paradigmaváltlásban vagyunk, annak is a közepén. Hogy is lehetne másképpen, amikor futurisztikus technológia vesz körül minket sci-fi köpönyegként, miközben dübörög a kapitalizmus rabszolgagyára némi vallásháborúval nyakonöntve?

Sokkal fontosabbak a személyes, egyéni választásaink, mint bármikor máskor. 

Sokkal fontosabb az, hogy felismerjük, milyen belső szöveget mormulunk magunknak, amikor félünk, bármi legyen is a félelem tárgya (megélhetés, jövő, fájdalom, veszteség, fizikai leépülés, stb...), mint eddig bármikor. 

Le kell venni a régi lemezeket a belső lemezjátszóról, és frissíteni a lejátszási listát. 

Lehet, hogy csak saját magamat erősítem most mindezzel, de akkor is, napi betevő falatom, hogy tovább menjek, lépésről lépésre, szem előtt tartva a célt. 

Sokkal jobban megterhel a fizikai, nyári 12-13 órás munka mint azt sejtettem előre - persze hozzá kell és hozzá lehet szokni mindenhez (lényegében pihenés nélkül, egyedül). A vezetés külön stressz faktor egyelőre - a La Roca Village nagyjából negyven-negyvenöt percre van Barcelonától. Így aztán a rutin is gyorstalpalón alakul. Az első három napom utáni estén hazafelé egy autopálya automatában felejtettem a bankkártyám. Azóta nem játszom ilyent :). 

Minden rendben van, erősödni, fejldőni kell - fizikailag is. 

A nagy ajándékok az életünkben néha egészen másként érkeznek: némi keserű ízzel, lemondással, meglehetősen rossz belépővel, veszteséggel, stb. Óriási mentális erőfeszítés kitartani mindebben, de ugye, a mentális tréning is tréning, gyakorlok magamon ezerrel - és minden nagy tanuló időszak pontosan ilyen: hol mélyebben, hol magasabban gyakorlatozunk, 

Ennek a munkának köszönhetem, hogy hetente 2-3-4-szer újra eljárok úszni (segíti az anyagcserét és erősíti az erek falait), hogy újra időt szakítok a rendszeres testmozgásra, jógára; és a szellemi erők összehívása is komoly feladat! Meditáció, ima, minden, ami erősít, bevetésben van. 

A kirakó apró darabkái kezdenek összeállni egy szépséges képpé, óvatosan, finoman összefont álmok kezdenek testet ölteni áttetszően, délibáb-szerűen a távolban. A nehéz pillanatokban vissza kell vezessem magam a belső kúthoz, hogy megmossam az arcom, a szemeim, és tisztábban láthassam mi miért történik, mit miért választok, merre megyek. 

A számlákat fizetni kell. És Hamvas Béla jut eszembe. Kétkedve, értetlenkedve kukcskálok felé: vajon ő hogyan bírta ezt az egészet? De egy idő után nincsenek ilyen kérdések. Le kell szállni a katedráról, fejet hajtani, és a maradék időt annak szentelni, ami feltölt, lazít, épít, és továbbvisz. 

Bármilyen munka adja a kenyeret az asztalomra, az, hogy személyesen, emberileg értékes vagyok-e vagy sem, ettől a munkától teljesen különvaló. 

A Wachowski testvérek legutóbbi, eléggé gyöngére sikerült "Jupiter Ascending" című filmje jutott eszembe: ha van bármi mondanivalója, akkor pontosan ez az. 

Aztán az a felismerés is megjött, hogy fizikailag sokkal többet bírunk el, mint amennyit feltételezünk. Hála Istennek. 

Ilyesmiken merengek az elmúlt napokban. Új perspektívát tanulok: amely szinte röntgentként világítja át a "kapitalizmus" gépezetét, megerősítve abban a vágyamban, víziómban, irányomban, hogy lehet(ne) ezt másképp csinálni. 

A hétvégén EuroDisney-ben voltunk a párommal s a kisfiával közösen: nagyon jó út volt, de maga a park inkább csalódás volt. Óriási sorok (volt, ahol 100 percet kellett volna várni, míg sorra kerülhettünk volna), viszonylag kevés attrakció 5-6 éves népségnek, egekbe szökő árak, és több, felújítás alatt álló játék, amelyről nem adtak előzetesen tájékoztatást - a térképen is működőként volt feltűntetve. Persze lehet, hogy nem az én szemeim a mérvadók itt, mert kihalt belőlem - vagy sosem volt - az a részem, amely csodaként tudott volna rátekinteni erre. 

De valami kellett legyen, mert emlékszem, mennyire rajongtam a régi pesti Vidámparkért 6-8 évesen.

Az új tapasztalataim fényében azt a rengeteg munkát láttam, ami a park működése mögött van, a hiányzó vagy hiányos (ár-érték aránynak nem megfelelő) kiszolgálást és alacsony minőséget, és hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni az egészből - a park gazdáinak és szervezőinek részéről - egy kis odafigyeléssel. 

Persze voltak szuper pillanatok és showk is, amit nagyon élveztünk. És a szállodát, ahol egy teljes kalózhajó szolgáltatta csúszdáival és medencéivel a szórakozást kicsiknek és nagyoknak. 

Remélem, vannak még szemeim csodákra, mesékre és egyebekre, s nem veszett ki belőlem teljesen ez a gyermeki rész. Azt hiszem, hogy nem. Csak valahogy, ott a parkban, nem tartott velem. 

Hosszú éjszakám legsötétebb órája van most. Vissztarének az erők, az imák, az Isten, az álom, az angyalok, a dolgok helyes szétválasztása, a kitartás, a figyelem. Erő. Virrasztás. Gyertyaláng mellett. Csöndes, eltökélt törekvés a fény felé. Mindaddig, míg egyszer csak előbukkan majd a nap. 

Hamvas-meditáció

"Technika: magányból naponta 10 perc kötelező."

Hamvas Béla: Naplók I. 

Tarkaláb

Tarkaláb. Az ismeretlenbe t á n c o l n i.
Mint a kutyák körbeszimatolni az újat, a frisset, a sosem látottat.
Cigánykerekezni.
A sóvárgás lovára, mint hátasállatra felülni, és hagyni, hogy vigyen a messzeségbe: Ariadné fonala zsebemben, majd ha eljő a kikelet... kigurítom, hogy hozzám találjon a tavasz. Legurulni a hegyoldalon a fű és réti virágok közt.
A vágy pillangóit hazáig kergetni, és ott rájönni, hogy mindig is ott voltam, óriási ez a kert. Dzsuang Dszí is emlékezik. Néha találkozunk.

Nem várni senkire, belenevetni a napba, tarisznyát a vállra: mágus-botom bojtja koptassa térdem, és a kanyargós útban a hajlatok.
Nincs tökéletes élet. Nem kell mindent megjavítani. A töröttet szeretni. A használtat. A rusnyát, a tökéletlent, az esendőt.. Elengedni a tökéleteset, a sosem-lehetségest, magamhoz lenni hűnek mindenáron.

A táncban ott az üresség, amely körülölel. A bőrömet simítja, belélegzem, kifordulok, a semmi kilélegez és ekkor belül... nem vonni padlót a talpam alá. Hagyni hogy a tér táncoljon,
és bennem az űr; befelé zuhanni, ott is semmi van, közepe, széle.. a tér az anyag részecskéi közt. Kilégzés. Puha, sötét semmi.
Néha félek.
Örülni a novemberi monszunnak Barcelonában. Pocsolyába tocsogni és gyönyörködni a zivatar fényeiben.
Alászállni az ismeretlenbe, hét ördöggel, hét halállal viaskodni, az ördögök anyjának aranyhajszálára ráfúni, hogy táltos kerekedjék belőle, kiugratni a pokolból az óperenciás tengeren túl a világ teteje fölé.

Káosz. Szerteszét hull minden, csak a csontok tartanak, a hús, meg a bőr. Izzadság. Nem rombolni, nem tépni, nem hajszolni, nem vádolni: megengedni, elengedni, elfolyni, mint a könnycsepp az arcomon, rakoncátlanul, zabolátlan.
Farkasokkal futó asszony vagyok, zörgő csontjaimon édes húsom, lüktető szív, vörös vér. Pulzáló élet. Csípős dér a talpam alatt és zizegő levelek. November.
Falkalény. Falkalány. Vadmadár. Majd tavasszal hazaszimatolom magam. Most útra kelek.

from the dark side of the moon

Állítólag a legelső nyelv, amit megtanulunk, még kisbabaként, az érintés nyelve. Az érintés, ölelés, a bőr melegsége, a biztonság... Végül sokunknak ez felnőtt korára is egy igen fontos "nyelve" marad, míg másoknak nem. Gary Chapman könyve, amit korábban talán már említettem, arra vezeti rá az olvasót, hogy bizony mennyire befolyásolja a kapcsolatainkat a "szeretetnyelvünk", ugyanis mindannyiunknak megvan az az elsődleges és másodlagos "nyelve" amelyen egyrészt ki tudjuk fejezni, ha szeretünk valakit, másrészt pedig megértjük, ha valaki azon a "nyelven" mondja nekünk, hogy szeretve vagyunk.

És ez pontosan olyan, mint az idegen nyelvek: ha nem beszéljük egymás "szeretetnyelvét", sosem fogjuk egymást igazán jól megérteni vagy sosem tudjuk úgy kifejezni a szeretetünket a másik számára, hogy az igazán megértse, és leessen neki, hogy JÉ Te Tényleg Szeretsz. Engem.
Bár Chapmen könyvének az a címe, hogy Egymásra hangolva - az öt szeretetnyelv a házasságban, egyáltalán nem csak házastársaknak ajánlott, hanem bárkinek. Annak, aki szeretné megérteni a barátait, a szüleit, gyerekeit, saját magát, és úgy általában mindenki mást, aki másképp működhet, mint ő.
Nagyon röviden, mert most nem erről szeretnék íni, az öt alapvető szeretetnyelv, amelyek közül többnyire kettővel ápolunk bensőséges viszonyt, a következő (abban a sorrendben ahogy eszembe jutnak):

• a szívességek nyelve
• az elismerő szavak nyelve
• az ajándékozás nyelve
• a testi érintés (nem szex!) nyelve
• és a minőségi idő nyelve

Olvassátok el a könyvet, ha még nem találkoztatok vele, nagyon melegen ajánlom. Itt találtok egy 30 kérdésből álló kis tesztet, nem tudom mennyire pontos, de el lehet kezdeni vele :).

Aztán itt van még egy másik nyelv, amit mindannyian igen szakavatottan beszélünk, de valójában alig van fogalmunk róla: ez pedig a betegségek nyelve. Vagyis az, hogy az érzelmi és lelki folyamataink összefüggnek és oda-vissza hatnak a fizikai egészségünkre is. Itt is minden összefügg mindennel. Erről a könyvben is írtam, igaz, érintőlegesen csak, hiszen nem vagyok semmilyen szakember e tekintetben. Ha erről szeretnétek többet olvasni, megismerkedni egy olyan lehetséges és nagyon is ismerős "idegen nyelvvel", amelyet nem csak mi, hanem a körülöttünk élők is mind-mind beszélnek, akkor ezeket a könyveket javaslom: Dr. Rüdigher Dahlke: A lélek nyelve: a betegség. Vagy, Dr. Dahlke és Thorwald Dethlefsen: Út a teljességhez.
Nem kell az állításokat elfogadni, mint érdekességet mutatom nektek. Ezzel együtt lehetséges, hogy találtok benne valamit magatoknak, ami továbblendít egy már betokosodott, akut dologgal kapcsolatban.

Én továbbra is keresem a bátorságomat és a lehetőségeket, hogy egy ilyen akut helyzeten változtathassak végre. Megint beteg vagyok - no semmi komoly, de a már szokásosnak mondható, 2-3 havonta előkerülő barcelonai "megfázásom". Emiatt is morfondíroztam az utóbbi napokban többet ezeken a fentebb leírt nyelveken. Úgyhogy péntek este óta itthon, csak a Lucy-t szöktem el még szombaton megnézni, mert itt péntek óta vetítik csak, és nagyon kíváncsi voltam rá.

Ha lehetséges, hogy egy betegség a lélek nyelve - nem mindig értek vele egyet, de most igen. Tehát inkább azt mondanám, hogy van olyan, amikor érdemes ilyeneknek is utánanézni. Meg is mutatom nektek miért.
Először is két összetevője van a kis "betegségemnek": az egyik a sajgó lélek vagy szív, amiből a sajgás még keresi a kiutat - azt kívánom, legalább sírni tudnék, de nem, az sem megy, egyszerűen csak sajog minden, mint valami bazi nagy ütés vagy trauma után, amikor még nem tudod, hogy minden a helyén maradt-e, vagy menni kell az elsősegélyre helyretenni az elmozdult részeket. Hát persze, hogy a szakítás, az ilyen. Majd elmúlik. Itt semmi sem segít, csak az idő. Jó most itthon barlangi medveként meghúzódni, nyalogatni a sebeimet, de a kellemetlenség csak nem múlik. Pedig feltett szándékom, hogy most nem szököm el a fájdalom elől, hanem ha az örömet is elfogadtam, ezt is elfogadom, hiszen ez a két dolog összetartozik, de mégsem olyan könnyű továbbmenni néha. És olykor, a fájdalom előbb mélyül, mígnem végre elkezd lazulni a hurok. Illetve van itt minden, ami kell: félelem a fájdalomtól, fájdalom, harag, düh, kényelmetlenség, imádság és könyörgés, hogy jobb legyen... az elfogadás még mintha egy kicsikét váratna magára. No majd az is. Emlékszem, volt aki ezt a kis videót ízléstelennek találta, de azért mégis valami ilyesmi vergődésben vagyok most. Erős idegzetűeknek!

Őszintén szólva jobb érzés most betegnek lenni, jól esik hogy a testem együtt érez a szívemmel, lelkemmel... mert nem könnyű együtt érezni saját magunkkal, tessék csak kipróbálni, szerintem a legnehezebb dolog. Mindenki mással sokkal könnyebb együtt érezni. Szóval ez igazán kedves tőle(m), azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a kitartó alkoholos diéta még a moderált esetekben is eléggé kifárasztja a fizikumot, főként kevés alvással.
Viszont abban hiszek, hogy minden betegségnek transzformáló ereje van, akár a láz miatt (ami nincs és nem is volt, pedig egy pár lázas nap igazán nagy ajándék, az formál át igazán!), akár a visszavonulás, sok alvás, stb miatt. Ha másnak nem, legalább az étvágytalanságban megszökő vándorkilóknak lehet örülni!

A betegség okának másik része pedig a sokkal aggasztóbb "szokás": hogy amióta itt élek, és ott dolgozom, ahol dolgozom, két-három havi rendszerességgel leszek beteg, holott semmi nem indokolja ezt a hű de nagy érzékenységet, mert minden rendben van - elvileg. De még sincs rendben minden. Mégis itt van ez a bibi, hogy a francba na, vegyem észre, hogy mennyire nem érzem magam jól ott ahol vagyok, és tegyek lépéseket, hogy végre biztosíthassam magamnak azt a közeget, ahol végre elkerülöm a betegségekbe és/vagy balesetekbe  való menekülést, hogy ne kelljen az irodában lennem (mert nem szeretek az irodában lenni. Lehúz. Kifoszt lelkileg és agyon nyom. Nihil.).
Nos itt jön a képbe az önbecsülés. Vagyis, hogy mit hiszek, mi az, amire méltónak tartom magam? Mi "jár" nekem? Mire tartom magam megfelelőnek/elégnek/érdemlegesnek? Erről azt hiszem mindannyian nap mint nap tanulunk. Én valahogy mindig azt hiszem, hogy már letudhatom ezeket a belső munkákat, de úgy tűnik ezek végigkísérnek az életünkön. Persze azt is észre kell venni, hogy mennyit fejlődünk, hogy honnan hova jutottunk - a saját életünkben, mert ugye, emlékeztek, nem másokhoz kell viszonyítani magunkat, hanem saját magunkhoz.

Frank D. Cardelle, a fantasztikus kanadai pszichológus és terapeuta, akit volt szerencsém személyesen ismerni, és aki nagyon sokat segített az életem egy pontján; azt írta fel nekem egy papírra anno, hogy "seek to understand and to be understood" - vagyis keressem a megértést, és azt, hogy engem megértsenek. Szép mantra. Persze van olyan, amit nem lehet megérteni, és azt úgy kell hagyni (mert van amit nem lehet és nem kell megérteni, tehát nem kell mindent megérteni). Hiányzik Frank. Sastestvér. Mostanában sokszor eszembe jut.

Hallottatok már Brené Brown-ról, ugye?
Szégyen és sérülékenység kutató... (shame and vulnerability). Ha nem ismeritek, kezdjétek azzal, hogy megnézitek a TED beszédét itt. Van hozzá magyar felirat, könnyen beállítható.
Magyarul is megjelent mindkét könyve, az egyik a Bátraké a boldogság, a másik az Élj szívvel-lélekkel! 10 útjelző az önbecsüléshez.
Az utóbbi könyvet olvasom most. Mert van még mit tanulnom saját magamról, különösen az önbecsülésről, ha valóban ott szeretnék lenni az életemben, ahol lenni szeretnék. Egy jó barátommal beszélgettünk pár hete az önértékelésről, óvatosan elemezgetve, értelmezgetve a saját és a másik hülye választásait. Önértékelés. Mindig oda jutottunk. Nos Brené Brown azt írja, hogy

"our sense of belonging can never be greater than our level of self-acceptance..."

azaz, a valahova/valakihez tartozásunk érzése sosem lehet nagyobb, mint az önelfogadásunk szintje... vagyis csak annyira tudjuk átélni az összetartozást vagy valahova tartozást, amennyire saját magunkat elfogadjuk. Ezen a definíción még gondolkodom - ott ír erről, ahol az összetartozást/valahova tartozás érzését definiálja. Igaznak érzem. A valahova/valakihez tartozás érzése pedig úgy jön az önbecsüléshez, hogy velünk született belső, ha úgy tetszik biológiai szükséglet, hogy elfogadva érezzük magunkat, valahova/valakihez tartozónak, és úgy, hogy "I am good enough" - azaz "elég jó vagyok". Vagyis hogy jó vagyok úgy ahogy vagyok, és így tartozom valakihez/valamihez, és így vagyok szeretve és elfogadva.
Szerintem mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy "nem vagyok a helyemen", "túl sok/túl kevés vagyok", "nem vagyok eléggé .... ..... .... ... (akármi)". Erről ír Brené Brown, erről szól a könyv. Hogy mik azok dolgok, amik saját magunkban az útját állják annak, hogy becsüljük magunkat és otthon érezzük magunkat az életünkben/bőrünkben.
Egyszóval tartozni valahova/valakihez. Ez külön megérne egyszer egy bejegyzést. Például egyáltalán nem tartozom oda, ahol dolgozom. Ettől vagyok beteg. És hogy persze semmilyen "értékes vagy" visszaigazolást nem kapok onnan, szakmailag. Illetve igen kicsikét. Tehát a szakmai önbecsülésem is ideje van máshol keresnem. Már megyek felé, hamarosan jelentkezem friss ötletekkel, sok minden van születőben, írtam már, hogy a változás kellős közepén vagyok, nem? Most legalább megint van egy kis időm elbújni a munkám elől, és rendbe szedni az összezilált önbecsülésem. 

Azután, kicsit több, mint egy hét múlva irány a szokásos ACEEEO konferencia Bukarestben, majd mivel már úgyis benne vagyok a legmélyebb változások kellős közepén, szeptemberben elmegyek egy Open Floor táncos hétvégére itt Barcelonában, ami az 5ritmus-hoz hasonló tánc-meditáció. A hétvége címe az, hogy a változás megölelése... nagyon várom. 

Addig is, küldök nektek egy madarat, hogy hozzátok is elvigye a változás szelét! Már ha még nem ért el a tornádó titeket ebben az évben :D. 

Namaste

azaz

*a bennem élő furaság tisztelteti és köszönti a benned élő furaságot*

2014

Racionálisan nem tudom, és nem is akarom megmagyarázni: egyszerűen csak sokkal jobban tetszik ez az évszám, mint a tavalyi.
2014. Barátságos, meleg, benne van minden, ami igazán fontos - az alkotóerők, a női titokzatosság, a férfierő, az égi védettség, a világ és a mértékletesség vagy művészetek. Otthonos, a legelső pillanatától kezdve - bízom benne, hogy így marad az utolsóig!

Ebben az évben leszek 33 éves, oda-vissza ugyanaz, ráadásul a bizonyos Krisztusi kor. Nem mondom, hogy eddig rossz lett volna, de azért mégis, várom ezt az évfordulót. Megújulást érzek, korszak-lezárást... ősi, elfedett dobok bőrre feszült tam-tamját csontjaim mélyén. Valami, ami még sosem volt, valami új, valami tavaszi bolondság, élet a maga teljességében, frissesség, kinyílás.
A "jó idebenn". Jó megérkezni. Hosszú, nagyon hosszú úton jöttem ide, de most megérkeztem.

Változást érzek, nagy változást, újra... belső rendeződés után nagytakarítás, és ablakok szélesre tárása. Minden mindennel összhangban, mondhatni hogy tökéletes FLOW élmény - de éppen most olvasom Csíkszentmihályi jeles művét, és mivel még csak a könyv elején járok, nem vagyok biztos abban, hogy megfelelően alkalmazom a FLOW kifejezést. De valami ilyesmi. Minden szép sorjában, a múlt év minden betegségével és viszontagságával, a baleseteken át a főnököm leváltásáig (idén januártól sajnos már nem a főnököm, pedig remekül tudtunk együtt dolgozni). Minden a helyén van, mindennek jelentősége van, és minden úgy jó, ahogy van (volt).

Az otthon, Budapesten töltött két hétből megint csak sokan kimaradtak... egyszerűen nem elég ennyi idő (főként a családi ünnep miatt), hogy mindenkivel találkozni tudjak, akivel szeretnék. Viszont ezúttal én benne voltam magamnak, teljes egészében, full service, teljes belső generál, átkalibrálás, megbékélés, elengedés, megérkezés, béke.
A könyvemben is írtam már a családállításról. A két ünnep között ezt egy meseterápiával alkalmazó állításra mentem el, amely két napig tartott. Körutazás a lélek belső bugyraiba :). A metódus neve pontosabban ilyesmi: transzcendentális mese-utazás. Elképesztően jó volt.
Eddig is úgy gondoltam, hogy egy családállítás az bizony sok-sok mindenkinek nagyon jót tenne, most pedig egyenesen meg vagyok róla győződve. A magam békés módján persze, senkit nem akarok meggyőzni, hiszen erre senkit nem lehet kényszeríteni, ezt mindenki vagy bevállalja magának, vagy nem. A legerősebb élményem (vagy felismerésem, ha úgy tetszik) itt az, hogy ezek a láthatatlan dolgok és az emberi kapcsolataink a legfontosabbak az életünkben, minden más (a munkánk, az élőhelyünk, az autónk márkája és a bankszámlánk mérete) illúzió, vagy inkább: kellékek egy gigantikus színházi előadáshoz. Óriási élmény mindez. Hiszen egészen kicsi gyerekként beleszületünk egy mátrixba, egy élő és saját túlélési szabályai szerint lüktető családi történetbe, erőtérbe, amely már akkor meghatároz bizonyos dolgokat az életünkben, még mielőtt mi magunkra eszmélnénk. Kényszerítő erőként élünk meg sok mindent, amelyhez viszonyítva végül elfoglaljuk a helyünket, felvesszük szerepeinket és eltávolodunk önmagunktól olyannyira, hogy néha sosem eszmélünk önmagunkra igazán, ott legbelül. Mindezt pedig szeretetből tesszük, mert szeretünk, szeretjük a családunkat, és segíteni szeretnénk (akkor is, ha nincs). De ez nem lehetséges. Nem tudjuk megoldani egyedül az egész család történetét és boldogulni mások (szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, egyesek sorsának) feladataival, nem tudunk helyettük szembenézni, átkelni, feloldani, megbocsátani, elfogadni, küzdeni. Csak magunkért tudunk, magunkért tehetjük meg mindazt, amit meg kell tennünk, a szívünkből érkező erőnek engedelmeskedve. Magunkért, és mindazokért, akik utánunk jönnek: gyerekeinkért, unokáinkért, hogy ők már kevesebb súlyt cipelhessenek ebből az egész katyvaszból ami a mi vállunkat (mellkasunkat, bokánkat, szívünket, fejünket, vesénket, ivarszerveinket, stb, képletesen és szó szerint is) nyomja. Ez sem kisebb dolog. Ezért, ha lehetséges, ha van bátorságunk, ha van erőnk szembenézni mindazzal, amit családunkban hordozunk, akkor a sok-sok keresztfából kinőhet az életfa, visszamenőleg gyógyítva meg családtörténetünket.
Ezek az erők ugyanis nem "halnak el" az életből távozókkal, sőt! A mátrix él, csak a "figura" köszönt le a porondról. Forog a gép, az alkotó pihen. Az unalomig ismételt színdarabot továbbra is mozgatják és meghatározzák, generációkon át. Milyen nehéz kitörni, átmenni, és nincs semmi, ami ennél jobban megérné az erőfeszítést! Mint átmenni a tűzön. Mint megszületni újra. Tűzből, lélekből, szabad vállalásból, saját akaratból, szabadnak. Pontosan annyira életbevágóan szükséges, mint amikor annak idején meg kellett szülessünk anyánktól, amikor eljött az órája.

2014. Az év fordulópontján, szilveszterkor, minden béke volt. Lezárt, elbocsátott történetek nyomában járó puha üresség. Minden új, és egyszerre: minden régi. A kezeim új mozdulatokat mozdulnak, a lábam új ritmusra jár: ha figyelek, és jelen vagyok, észreveszem mindezt. Nincs szürke hétköznap, minden nap meglepetés, pedig mindjárt itt a munkakezdés, már ma is dolgoztam kicsikét, és két nap múlva irány Prága, talpam alatt az út megint. Mégis, ami történt, megtörtént: végtelen kíváncsisággal várom, hogy mit hoz ez az év, mit hoz az új korszakom, és hol leszek egy év múlva. Pillanatnyilag csak az biztos, hogy most itt vagyok.

cukorborsó szívművészet

Ma angolul írtam, itt tudjátok elolvasni.

A  cukorborsó szívművészet nem más, mint apró bébi léptek a változás felé.
Amikor sok-sok baleset ér, nem tudok nem szembenézni mindazzal, ami hosszú hónapok óta kétségek közt tart, és nem tudom nem észrevenni, hogy ha a lábaim vannak torpedózva, akkor bizony valami van az úttal, amelyen tartok... merre is?

Lassan elfárad az a vákuum amiben itt Barcelonában éreztem magam. Égek a vágytól (most, hogy be vagyok zárva a lakásomba még vagy egy hétig biztosan, hogy gyógyuljon a sérült bokaszalag), hogy felfedezzem a várost, a parkokat, a kis kávézókat, az "egyszálgitáros" szexi spanyol vagy katalán srácokat, a kiállításokat, a koncerteket  - vagyis csupa olyan dolgot, amit az elmúlt egy évben alig-alig tettem. Nagyjából idén január óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan van valami baj az egészségemmel - megfázás, influenza, köhögés, bicikli baleset, kificamodott boka nr.1, megfázás, köhögés, kificamodott boka nr.2 (ugyanaz a szegény boka).

Ha meg lehetne fejteni egy-egy könnyed vasárnap délután, hogy mit üzen a testem az életemről, az életvitelemről! Olyan csodálatos és hűséges kis járgány, hát tényleg oda kellene hallgatni rá. Mégpedig ha valami ennyire prüszköl, és kapálódzik - mert ez van, mint egy megbokrosodott ló, vagdalkozom testben valami ellen - akkor ideje odahallgatni. Most végre időm is van itthon, és bár őrült munkahét van mögöttem kilószámra mérhető stresszben, azért csak-csak csepeg és kristályosodik és tisztul és formát ölt egy s más. Tudjátok, hogy van ez, egyszerre csak nem mehetek semerre magam elől, s akkor tűnik fel, hogy jé, amit azt hittem már tudok, egyáltalán nem tudtam.

Egyszóval a szívem mélyéig, a csontjaim rezdüléseiig inspirálva vagyok. Baromi nehéz, de a boldogság tényleg egy döntés, ahogy Mosolyka - Hozleiter Fanny írja.
Amikor mindenféle nemkívánatos vendégek szaglásznak körülötted kivert kutyaként, mint például depresszió és magány (a.k.a. Elizabeth Gilbert ír hasonlót az Ízek, Imák, Szerelmek című könyve Itáliáról szóló részében), akkor igazán nehéz úgy dönteni, hogy teszel rájuk, és csak azért is boldog vagy. És leszel.
Nehéz, de lehetséges. Olyan, mint egy edzés az elmének.

A változás kapujában vagyok, megint, vagy folyton? Nem is tudom. Újra és mindig, amíg meg nem érkezem. Térképet rajzolok az életemmel, hol források, hol szakadékok szélén egyensúlyozom, fennsíkokon pihenek, éj selymes leplébe burkolva csillagok mosolya alatt heverek és dúdolgatok, vagy lélekszakadva rohanok, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy tűnik eljön az a pillanat amikor igenis tudomást kell vegyek réges-régen dédelgetett álmokról, amelyeket eddig kvázi a "lehetetlen", "hülyeség", "már késő, minek ilyenre vágyni", "sem időm sem pénzem nincs ilyesmire" fülszöveggel címkéztem fel. Ezek azok, tudjátok, amik mindenféle kacatos dobozban a lélek mélyén hevernek elásva, mint rég elhagyott, dédelgetett játékszerek. Napról napra somfordálnak elő, és miután kiporoltam őket, és elfordultam a kevésbé kívánatos kollégáktól (depresszió, magány), csodálatos dolgok kerülnek napvilágra. Nem lehetetlen, nem hülyeség, és nincs késő. Csak ámulok és bámulok, hogy vajon mikor felejtettem el, mikor adtam fel, mikor kezdtem úgy gondolkodni - - -

Egyszóval újra, még mélyebben, mint eddig, vissza az alapokig. Mert a boldogság forrása bennünk van.

És ezen túl még arra is megtanít ez a drága bokaficam, hogy vendégeket hívjak, és beengedjem a világot, és de jó is ez! Kell még egy-két szék meg néhány hasznos bútordarab hogy igazán komfortos kis lakás legyen, de már alakul. Úgy érzem, még egészen biztosan maradok egy darabig, ennek is eljött az ideje.

a filozófus taxis

Már nem zavar, amikor egyedül ebédelek/vacsorázom idegen városokban, és furcsán néznek a pincérek. Valahogy már észre sem veszem. Vagy legalábbis, Szófiában nem vettem észre. Valószínűleg azért, mert gondolkodni sem volt időm, annyira sűrűn munkás volt ez az utóbbi két hét, amióta visszajöttem otthonról Barcelonába - és újra útra keltem.

Munkaterápia, nagyon jó, szépen megtanít fókuszálni - bár néha olyan dolgok is kívül rekednek a gondosan kordában tartott figyelem mezsgyéjén, amire jobb lett volna figyelni. Az utóbbi napok jelmondata a már korábban emlegetett "Lassan öltöztess, mert nagyon sietek" spanyol közmondás volt: egyszerre 3-4-5 különböző, de egyenlő fontosságú dolgot igyekeztem összeegyeztetni, lelevelezni, megválaszolni, s a többi. Elfáradtam.

Most apró töltekezés itthon, Barcelonában, mert így volt a legegyszerűbb megoldani a mostani kelet-európai körutamat, s ugye két otthon töltött éj a saját ágyban nem hanyagolható el! Azzal együtt, hogy bár voltak kisebb-nagyobb hiányosságok a szófiai hotelemben (ami pedig egy Sheraton volt... pl. nem égett két lámpa, az íróasztal lámpájába izzót kellett kérjek, mert nem volt benne, s eleinte sem a TV sem az internet nem ment, de a szerelő benyomott valamit hátul a smartTV-n, s akkor életre kelt), nagyon jó volt, mert az ágy, az ágy egészen pontosan nagyon megfelelő volt, csöppet sem puha, hanem kellemes keménységgel vízszintesen megtartó.
Mivel végigdolgoztam a Szófiában töltött időt, a találkozókat leszámítva a hotelszobából, megint keveset láttam a városból, de nagyon tetszik, nagyon jó kis helynek tűnik, otthonos, közép-európai kontinentális tavasszal, virágzó cseresznyefákkal,  gesztenyefákkal, hűs széllel. Nagyon szeretem ezt a kontinentális tavaszt.. persze a narancsfák illata, a szállongó nyárfaszösz és a papagájrikoltás is ér valamit, teljesen igaz, de azért a rigók tavaszi koncertjei nagyon hiányoznak itt. No meg az aranyeső.
Az egyik délután, a találkozók s egy több órás telefon után úgy döntöttem, három órára megszököm, mert annyira túltöltött és kifulladt volt már a fejem, hogy semmire sem volt jó. A hotel közelében találtam egy parkot, a parkban egy kis szökőkutat, a szökőkút mellett egy teret, ami tele volt padokkal, a padok közt egy viszonylag napos és üres padot; erre a padra leültem, majd leheveredtem, s vagy egy órát szundikáltam a kellemes szófiai tavasz városi zsongásában, madárcsiripelésben, fiatal gesztenyefalevelek nyújtózó, friss zöldellésében.

Útban Szófiába egy filozófus taxis vitt ki a reptérre - őt sikerült leintenem a hajnali órán a városban. Nagyon beszédes kedvében volt a korai idő ellenére, először megvitattuk milyen az élet Barcelonában,  persze panaszkodott erre-arra, leginkább arra, hogy milyen drága minden, stb, majd hogy bizony itt arra kényszerülnek sokan, hogy együtt lakjanak családdal, közösséggel, barátokkal, mert igen drága a megélhetés, s egyebek. Osztán, hogy-hogy nem, egyszer csak kikötöttünk valahogy ott, hogy egy műszíves embernek nincsenek olyan intenzív érzései, mint annak, akinek nem volt szüksége ilyen műtétre és kütyüre. Azt mondta, ismert valakit. Ehhez túl sokat nem tudtam hozzászólni, mert nincs ilyen irányú tapasztalatom, sőt, nem is olvastam ilyesmiről. Mindenesetre, elsőre elég absztrakt állításnak tűnt. Fel is ébredtem tőle. Azzal folytatta a filozófus taxis, hogy van egy orvos, aki a lélek súlyát akarta kikutatni. Merthogy, ugye látható a különbség élő és halott ember között, s így talán mérhető is orvosi műszerekkel igazolva az test súlyának különbségét lélekkel és lélek nélkül. Így tehát az orvos mindenféle neurológiai meg egyéb vizsgálatokkal próbálta elméletét igazolni, és sikerült is megállapítania valami súly-értéket. De aztán egyszer találkozott valakivel, aki a Korán ismeretében jártas ember volt, s ez az ember azt mondta neki, hogy bizony az alvó ember pontosan ugyanolyan, mint a halott ember, e tekintetben, merthogy a lelke nincs vele, s olyan,  mintha halott lenne. Az orvos erről még nem hallott, újra elvégezte a vizsgálatait, ezúttal alvó embereken is, majd megállapította, hogy igaza volt az embernek. A sofőr nagyon lelkesen ecsetelte, hogy bizony a Korán már régóta tud erről a dologról, miszerint, az alvás, az olyan, mint a halál. (Ezen a ponton jutottam el oda, hogy biztosan Muzulmán hívő, amit már gyanítottam korábban is a beszélgetés folyamán).

Keleten, a keleti filozófia és misztika az alvást kis halálnak nevezi... nem olyan nagy újdonság ez, de korán reggel, a barcelonai reptér felé fejtegetéseket hallgatni arról, hogy az érzelmeink a szívünkben laknak, és ha nincs szívünk vagy műszívünk van, akkor nem érzünk semmit, valamint hogy a lelkünk, amikor alszunk, akkor nincs velünk, egészen furcsa, in medias res kezdetnek hatott az utazás reggelén. Egy új fejezet kezdetét jelzi, amiről majd máskor.
A sofőr kedves volt, bár az elég furcsa volt, hogy a nőkről kizárólag úgy beszélt, mint akik otthon vannak és gyerekeket nevelnek. Mindenkinek megvan a maga világrendje. Mindenesetre nagyon kedves volt, mosolygós - és akárhogy is, más és más módon gondolkodunk, nagyon megörültem annak, hogy egy gondolkodó emberrel beszélgethettem! Tényleg felvillanyozott. A filozófus taxis. Már csak azért is, mert igazolva látom azt az elméletemet, hogy valahol mindannyian filozófusok vagyok, ha úgy tetszik, "sufnifilozófusok", mert próbáljuk megfejteni magunkat, a világot, a másikat, és a világhoz és a másikhoz fűződő kapcsolatainkat.

Holnap délután újra útra kelek, kíváncsi vagyok, milyen csodákat tartogat a következő hét! Remélhetőleg a munkatempó egy picikét élvezhetőbb lesz... a nagy sebesség több lehetőséget ad a hibázásra is, s a folytonos, több irányra állított feszült figyelem igen elfáraszt. De hát, ilyen a tanulóidő, az edzés az edzés, s végül a figyelem is erősödik, ha folytonos sarkallásban van - csak a pihenésre, lazításra is kell idő. A semmittevésre, amikor leülök, és nézem, hogyan nő a fű magától. Valami ilyesmire készülök ma, megnézni  a Tibidabo hegyecskét a maga ötszáz-valahány méterével Barcelona felett.

parfüm

Nem Patrick Süskind azonos című könyvére gondolok, amit sok-sok évvel ezelőtt olvastam, de eszembe jutott az is. Nem is a könyv alapján készült filmre, amit nem láttam. Egyszerűen csak arra jutottam, hogy az illat, amivel körbehintjük magunkat reggelente (és még amikor) egészen biztosan befolyásolja azt, hogy milyen embereket vonzunk, s viszont: mi kiket találunk vonzónak. Parfümreklámok, megvannak?
No és a fantázianevek! Egészen biztosan nem véletlen, úgy értem, igen, fantázia-név, tehát illuzórikus, stb, de mégis kell valami kapcsolatban legyen a parfüm összetevőinek testünk egyedi illatával keveredve. Végső soron a Parfüm című könyv is erről szól...
Óriási szerepük van az illatoknak (s szagoknak) az életünkben, például akinek megsérül a szaglóhámja, és elveszíti a szaglását, az az ízeket sem tudja érezni. A friss, természetes, tiszta illatok feltöltenek, a bűzösek elűznek, megfullasztanak. Nagyon sok mindent szagok, illatok alapján azonosítunk be.

Vajon a léleknek is van illata? Miért ne? Mindenki egy teljesen egyedi illat, s aszerint, hogy mit él, gondol, szeret, stb, más és más illatelegy lesz belőle. Mint az egyik kedvenc Hamvas novellámban, az Olbrin Joachim csodálatos utazásában - a lélek összetevői néha illatoznak is.

No de ez az egész onnan jön, hogy ezt az elméletet bizonyítani akarom. Parfümöt váltok. Óriási hír, mi? Nem nagy dolog, annyira pláne nem, hogy egy egész hosszú bejegyzést szánjak neki. Ezzel együtt a kezdeti gondolat, hogy "nocsak, lehet hogy ideje parfümöt váltani" onnan ered, hogy bevillant, ha más illattal veszem körbe magam - s az egészen más párlatot alkot a bőrrel érintkezve, mint az üvegben - akkor talán végre a mostanában történt találkozások főszereplőitől különböző, más módon gondolkodó férfiemberek is a közelembe jutnak. Hátha nekik más a szaglóhámjuk, és más illatra érzékenyek.

Fészek

Réges-régen egy könyvben olvastam a következő sort: "Mindenre úgy tekints, mintha életedben első vagy utolsó alkalommal látnád, s akkor életed megtelik gyönyörűséggel." Végtelenül nehéz egy ilyen attitűdöt elsajátítani, különösen a szokásokká merevült hétköznapokban.

Nálam most minden van, egyedül a hétköznap fogalma ismeretlen. Minden nap különleges, minden nap új. Az egész ismeretlen kezdet, és az édes-bús búcsú olyan mélységekbe hív, ahol minden szabadon megvalósulhat. Egyetlen örömtánc vagyok, nem tudom, ti hogyan képzelitek el az örömtáncot, én valami körbe-körbe táncolás félében, emberekkel körülvéve, ahol meg lehet ölelni mindenkit, aki épp az utamba kerül. Kellően sok pörgéssel és forgással, libegős szoknyában, rojtos kendővel a derekamon.

Nagyon félelmetes tud lenni a változás, egészen addig, ameddig át nem adom magam neki... s amikor fejet hajtok, és hagyom, hogy vigyen magával és alakítson, csodálatos hullámok jönnek, és nem győzök betelni a pillanatok szépségével és teljességével. Csodálatos emberek vannak az életemben, és tömérdek ajándék, amit már számba sem tudok venni, itt hömpölyög bennem, körülöttem, mint valami aranyló forrásvíz, mint valami élet vize, átmos és felölt, és akkor is felcsendül majd a lelkemben, ha éppen egy sivatagon vágok át.

Tegnapelőtt lepett meg először a munka- és országváltással kapcsolatos izgalom, mielőtt aláírtam a lakásbérleti szerződését. Amint beléptem az irodába, pár órával a lakás tulajdonosával való találkozó előtt. Ez az egész izgalom azóta is velem van, egy percre sem hagy el. Közben ügyeket intézek, logisztikát, repkedek, dobozolok, felderítem mit s hol kell bejelentenem - mert hivatalosan is be kell jelenteni, ha valaki hosszabb távra külföldre szerződik - s közben néha gondolatban Barcelonában találom magam újra és újra. Azután visszaránt a pillanat a jelenbe, és nem győzök betelni a társaságommal, szüleimmel, barátaimmal, támogató és jó szelet (jó szerencsét) kívánó közeli és távoli kollégákkal. Köszönöm hogy támogattok, hogy jelen vagytok. Nélkületek nem lennék itt.

Mert ez az egész a közösségek és társaságok nélkül, megosztás nélkül, és a másik befogadása nélkül, magunkba zárva, alig ér valamicskét. Valahogy úgy van, ahogy József Attila írta: "Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat." Úgy értem ezt, hogy a találkozások, a beszélgetések, az egymás jelenlétében való jelen-lét és az adott életpillanat átélésének megosztása, a (közel)múlt, a (közel)jövő és a jelenhez kapcsolódó gondolatok/tapasztalatok megvitatása gyógyító erejű, megtisztító, üdítő és felemelő. Egymásba kapcsolódás, lélek-átömlés. Részt kapunk egymásból, kinek-kinek mértéke szerint. Semmiképpen nem hétköznapi. Ilyenkor egymásban tükröződünk, és a másikban pillanthatjuk meg önmagunk. A közös-ség, a megértés, a befogadás gyógyító. Ha van üres terünk a másiknak, tükröződhetünk egymásban, megmoshatjuk egymás belső forrásában fáradt lábunkat, arcunkat, kezünket, szívünket, és leheveredhetünk a másik belső mezején egy rövidke pihenőre. S ha kiált, dübörög a föld, ha hív az út, továbbmegyünk, a találkozás ízével szívünkben. Az igazi, időtlen útitárs. Egy nagy, békés, szeretettel teli szívbéli ölelés, amely nyoma, érzete akkor is velünk marad, amikor újra útra kelünk, s mesze járunk. Az igazi édes élet.

Ajtók, Olimpikonok

Joseph Campbell amerikai származású mítoszkutató egyik legismertebb mondása az, hogy "follow your bliss", azaz: "kövesd az üdvödet". Mit ért ő az "üdv"-ön? Személyes boldogságot vagy boldogulást, saját életben való kiteljesedést, saját egyéni sorsom és élet-álmom beteljesítését, belső békém megtalálását... csupa ilyesmit (szerintem).

Campbell azt tapasztalta, hogy ha követjük az üdvünket, akkor az egy olyan ösvényre vezet, ami mindig is ott volt,  mindig is ránk várt, és amire lépve rájövünk, hogy pontosan azt az életet kellene élnünk, amit éppen élünk. Ajak-nyitvafelejtős AHA élmény erre rádöbbenni. S - írja - amikor képesek vagyunk ezt látni, akkor olyan emberekkel kezdünk találkozni, akik az üdvünk teréhez (mezőjéhez) tartoznak, és ők ajtókat nyitnak nekünk.

"Azt mondom" - így Campbell - "kövesd az üdvödet, ne félj, és ajtók nyílnak majd ott, ahol nem is gondoltad volna, hogy vannak."

Annyi fontos kérdés kapcsolódik ehhez az egyetlen mondathoz. És olyan nehéz a jót a rossztól megkülönböztetni! Egyetértetek? Nagyon bele lehet gabalyodni a tanácsok erdejébe és ha elvétjük a lépést, elég nehéz kijutni, mert mindig addig a pontig kell visszatalálnunk, ahol rosszul választottuk. Nos azt hiszem a titok a mértében rejlik. Mértékletesség. A bölcsesség kezdete - az arányok megismerése. Mikor, mire van szükség, azt tenni és nem összekeverni a szükségleteket és lehetőségeket. A szezont a fazonnal, tudjátok, nem mindegy hogy Moszkvában vagy Leningrádban, Zsigulikat vagy Moszkvicsokat osztogatnak vagy fosztogatnak. Ami kis mértékben a megfelelő helyen gyógyítani tud, az a nem megfelelő időben, arányban és módon használva gyilkos méreg lehet.

A kilengések és hibás választások megtanítanak a saját mértékünkre, s hogy miből mennyit tudunk elviselni, hordozni, mennyit tudunk adni, mikor kell visszavonulnunk pihenni, s a többi. Gyakran a sikert vagy bármi mást, amit el akarunk érni, gyorsan, a lehető legkevesebb erőbefektetéssel, a legrövidebb és legegyenesebb úton kívánjuk elérni. De a siker eléréséhez a kudarcok és egyéb kitérők éppen úgy hozzátartoznak, így az oda vezető út csak a legritkább és legkivételesebb esetekben gyors és egyenes, sokkal inkább girbegurba, mint az ökörpisilés. Az aratás előtt vetni kell, különben nem nő semmi a földből. Aki anélkül arat, hogy vetett volna, előbb-utóbb kénytelen lesz megfizetni az árat visszamenőleg. 

Sokat, nagyon sokat tanulhatunk olimpikonjainktól - ezt elég aktuálisnak érzem az olimpiai idején megemlíteni. Mennyi céltudatosság, kitartás, hosszú évek nem lankadó tréningje szükséges ahhoz testben és lélekben, hogy valaki végigküzdje magát az olimpiai versenyekig! Külön főhajtás az érmesek előtt - és a legkülönösebben azok előtt, akik kudarcaik ellenére sem adták fel, hanem kitartóan követték legmélyebb álmukat, szívük vágyát, vagyis az üdvüket. Az üdv olyan, mint amikor az Evangéliumi kereskedő eladja mindenét, csak hogy a legnagyobb igazgyöngyöt megvásárolhassa (Mt. 13:45-46). Mindent  feltenni egy lapra - és, mert közben Csíkszentmihályi is képbe jön: figyeljük a flow-t, vagyis az áramlást. 

Egyszóval, az üdv igen fontos és amikor elkezdjük a sajátunkat követni, mindenkinek jobb lesz körülöttünk, mert többé nem az lesz a fontos, hogy kinek akarok látszani, hanem, hogy ki vagyok. Így pedig tényleg azok az emberek jönnek az életembe, akik így is szeretnek és elfogadnak. Persze ehhez nem árt, ha én is elfogadom magam (legelőször ezzel  kezdjem). A láthatatlan segítség pedig, miközben a saját mitikus történetünk megoldása felé trappolunk, akkor is útba igazít majd, amikor gőzünk nincs, hogy merre menjünk. Elég ha figyelünk, hogy hol nyílnak ki új ajtók, azok helyett, amelyeket éppen az orrunkra csapott valaki. Arra ne menjünk, ahol nem látnak szívesen, ott egészen biztosan nincs dolgunk (na jó, én bizonyos esetekben elég nehezen adom fel, de azért előbb-utóbb csak feladom, ha nem akarnak beengedni, főként ha el is tessékelnek a küszöb elől).

Például, amikor csüggedek egy nagy feladat megoldása közepén, és elfáradok, onnan tudom, hogy mégis erre kell továbbmennem, hogy mindig kapok új támogatást, bátorítást, olykor onnan, ahonnan nem is várom. Köszönöm! Nagyon sokat ad. Mindig. A legtöbbet.
És igen, tanulok az olimpikonoktól is - bár sosem leszek olimpiai versenyző, de az a kitartás és töretlen elszántság is támogat, amit tőlük látok az olimpia idején és amit a nyilatkozataikból hallok. És igen, drágáim, a sikert is el kell tudni viselni pszichológiailag, ami nem könnyű feladat - mert a siker után is van élet, az elért nagy-nagy cél után is van még élet, és nem mindegy, hogy hogyan megyek tovább: magamat elhagyva, összezuhanva, hogy most mi lesz? A psziché teljesen ki tud fulladni és mély depresszióba tud zuhanni amikor a siker elérése utáni légüres térbe kerül, amikor nem tudja, hogy merre tovább, hiszen elérte a csúcsot. Többek között ezért is fontos a lelki tréning, hogy sem a siker, sem a kudarc ne érjen készületlenül és ne zuhanjak össze tőle (a szükségesnél jobban) és tudjam kezelni a vele járó hajcihőket, egyebeket. A legfontosabb, hogy hűek legyünk önmagunkhoz (és az üdvünkhöz), akkor is, amikor millió szempár figyel.

nyári szavak

Lassan másfél hete telepedtem vissza a városba, újra indult a betondzsungeles élet - bár macskát láttam itt is, ott is kószálni, sütkérezni. Legalább ennyi. A paradicsom már egészen nagy, szinte fa, jó másfél méteres lassan, de még nem virágzik... A gangon kis zöld smaragd-szigetekként tündökölnek a virágok, amelyeket a földszinten lakó hölgy gondoz. Igazi kert a sárga kockás udvaron.

Révfülöp ideje és szavai itt zsonganak bennem, körülöttem... négy hétre elvonulni manapság óriási ajándék, és bizton állíthatom, nem maradtam önmagam. Minden, ami történt, mese volt és csoda - a szürke lapok épp úgy, mint az aranysárga reggelek.. távolodik, mint egy álom. Úgy érzem magam, mint egy különleges nyári gyümölcs, amely éréséhez nagyon speciális feltételek kellettek - és közeledik a szüret ideje! Alig várom, hogy leszedjenek... és megkóstoljanak. Szerintem minden gyümölcs dalol ilyenkor a fán, ahogy Holle Anyó meséjében kiabálják a almák: Megértünk, szedj le minket! Megértünk, szedj le minket! Majd az idő tudja, mikor érkezik el a megfelelő pillanat a szürethez. Nem kell siettetni. Sok élet-gyümölcs és változás érik, új és új utak szaladnak mellettem, egyik-egyik még a talpam alá talál futni... addig is áramlanak a szavak.

Mi volt Révfülöp? S amit ott szerettem?

fények * belső zarándokút * reggeli rigók * mogyorót ropogtató mókus * 

fakopáncs és a kicsi mása * a sünvadász kiskutya * a kevés látogatóm, aki beugrott hozzám * káptalantóti piac * hosszan úszni a hullámzó Balatonban * visszavonulni a világtól * sárgarigót temetni * sárgarigót látni * nyurga macskát magamhoz édesgetni, aki másnapra elfelejtette, hogy már barátok vagyunk * révfülöpi könyvtárat * biciklizni erre-arra * kertmozi a Balaton partján * hold-kelte a víztükrön, miközben mozizunk * szerelmes ölelés * búcsú * új ismerősök, barátok * tereplovaglás * betűvetés napi 8-10 órában * rég látott középiskolás barátokkal találkozni * Balaton-átúszás tömeg * áthajózni a tavon és vissza * újraolvasni a Vörös Oroszlánt * csoki habot keverni, francia recept alapján "mousse au bain" * napsütés * könnyek * Mátrix * rántott hekk * lángos * vice-házmester * mise Kővágóörsön * bizalom * csönd * vihar * nyugalom * mélységek * felfedezések * reggeli a verandán

A város pár nap alatt magába szippantott, ahogy a munka is újra. De gyönyörűt kaptam ezalatt az egy hónap alatt, életben, visszavonulásban - újra és újra eszembe jutnak azok a részek az Újszövetségből, amikor Jézus azt mondja az apostoloknak: Gyertek, vonuljunk vissza egy magányos helyre, pihenjünk! Kell a pihenőidő ahhoz, hogy leülepedjék az élet sodrása és minden olyan sürgés-forgás, ami ezen a magányos, elhagyott helyen kívül esik. Semmit tenni továbbra sem volt időm, de egy csöppet sem bánom, hiszen szívügyön munkálkodtam, és önmagában csoda, hogy ott lehettem, megteremtődhetett, megkaptam ajándékba. Nincs mese, kívánni kell és még a végén teljesül..  szóval csak óvatosan!

Töltekezés

Nagyszombat estéjén már nem tudtam részt venni a Vigíla szertartásán, mert ágyba döntött a makacs nátha. Szétrobbanó fejfájás, és ömlő takony, már bocsánat, de egy lepedőnyi zsebkendőhadat elfogyasztottam egyetlen délután leforgása alatt.

Azóta itthon, párnák közt, és tegnapra már a hangom is elillant, valami repedt fazék recsegésre jön csak. Úgyhogy inkább hallgatok. Ma már volt erőm itthonról dolgozni, végül is ez is valami... ügyesen ledolgoztam a várakozó levélhalmaz jó nagy részét (persze maradt bőven holnapra is).

Egyszóval alig három hónap leforgása alatt, megint itthon, megint betegen, és ez nálam sajnos általában minimum 1 hetet jelent. Lassan elérem most is. Arra jöttem rá - már napok óta boncolgatom ezt a kórt, hogy miért, hogyan is jött most - hogy valószínűleg már annyira tele voltam, hogy semmit nem tudtam befogadni. Egyszerűen elég lett: annyira de annyira sűrű volt az elmúlt egy hónap, sőt, inkább két hónap, hogy kész, betelt, és kipukkadt. A I-re a pontot az tette fel, hogy két-három munkát csináltam egyszerre (kettőt-kettőt párhuzamosan, egyet napközben, egyet este itthonról) a múlt hét előtti két hétben, és hiába volt minden, nem maradt semmi időm arra, hogy egy icipicit élvezzem a kinti napsütést, és elmenjek valamit sportolni.

Sok féle típusú ember van, és már én is tudom, hogy nem vagyok egyedül :). Nem csak azzal, hogy három-négy óránként ennem kell, mert ilyen gyors az anyagcserém (itt mondjuk anyukám annyira nem számítana, mert azonos gének, ugye, de márciusban találkoztam egy teljesen idegen hölggyel, aki semmiféleképpen nem lehet családtag, mert afrikai is :) és neki is ennie kellett ilyen ritmusban, különben rosszul volt, és mint az anyatigris kapott a kajáért. Megnyugtató, hogy vagyunk így néhányan!). Vannak olyan emberek is, akik, ha nem mozognak rendszeresen, akkor megbetegszenek. Na hozzájuk tartozom én is. Annyira sok feszültség volt az elmúlt egy hónapban az életemben, olyan sokféle, hogy valahogy mindenképp ki- és le kellett volna vezetnem. Magamból. Nem történt meg. Erre az írás nem elég. Ilyenkor izzadni kell, izomfeszülésig, lihegni összeszoruló tüdőig, fókuszálni, fizikailag küzdeni, hogy kiszoruljanak ezek a betegítő gondolatok, feszültségek, hogy transzformálhassuk a felgyülemlett energiát - alkotó, és nem romboló üzemmódba. Nos, ezt nem tettem meg, mert nem volt időm (nem csináltam rá), és tessék, a fegyver visszafelé sült el, itt bennem felrobbant ez a nagyfeszültség, és jól megbetegített. Az igazából nem számít, hogy valószínűleg meg is fáztam... azt gondolom, hogy a kellő testmozgással nagyon sok betegség megelőzhető.

Mindemellett az is történt, hogy nem tudok többet befogadni, és ezért is kellett a kényszerű pihenő, hogy feldolgozhassam a felgyülemlett élmény- és információ mennyiséget. Emellett szól az is, hogy enni is alig eszem. Még mindig, napok óta. Nincs étvágyam. A nátha miatt is, persze, de lelki szinten ez annyira nyilvánvalóan arról szól, hogy ne tömessek tovább, hagyjam magam emészteni is... Úgyhogy ez van most. Emésztgetem az éltem, nyomom az ágyat, élvezem a szülői gondoskodást (ami jó beszélgetésekben, talpmasszírozásban és sok találkozásban fejeződik ki), és napközben az ágyban ülve dolgozgatok. Azért jó lenne már kint lenni a napsütésben, és élvezni a tavaszt... a közelgő májust...

Hátha nem csak a magam okulására szolgál, azért gondoltam, hogy megosztom veletek.

Hundert Prozent Reisen

Kicsit több, mint 36 óra. Összesen ennyit utaztunk Cuscoból hazafelé. Cusco - Lima, Lima - Amszterdam, Amszterdam - Budapest vonalon. Egy idő után ilyenkor már semmit nem akarunk, csak megérkezni. Hazaérni. Letenni a csomagokat, és egyáltalában végre abbahagyni az utazást.

Levegőben töltött idő: 90 perc + 12 óra + 115 perc... tehát összesen 15 óra 35 perc. Csekélység. és több mint tíz órát várakoztunk különböző reptereken.. vagy még többet, mert a Cuzco-Lima gép késett majdnem 3 órát az időjárás miatt.

Hétfő reggel keltünk útra: amikor reggel meghallottam a hostel (Cusi Wasi Hostel, Cuzco) udvarának műanyag tetején doboló esőt, az első gondolatom az volt, hogy hálát adtam azért, hogy előző nap nem esett, és békésen, gyönyörű időben gyönyörködhettünk Machu Picchu hegyeiben. Ugyanis Machu Picchu a hegy neve, amelyre a város épült - mivel amikor 1911. július 24-én Hiram Bingham felfedezte, a helyiek nem tudták a város nevét, csupán a hegy nevét, amely kecsua nyelven annyit tesz : az öreg hegy.

A hegy biztos hogy öreg, de a legfiatalabb öreg hegy, amelyet valaha láttam. Az egész hegy-koszorú úgy törekszik az ég felé, mint ahogy a legszebb szerelmes költemény törekszik elérni szerelme tárgyát. Úgy nőnek a hegyek csúcsos cukorsüveg alakban az ég felé, hogy az ember térde megroggyan ennyi vitális erő és ősenergia előtt. Igazi csoda. És a hegyek még mindig nőnek, vagyis a hegység még képződik (földrajznyelven így hangzik). Az Nazca-lemez alábújik a dél-amerikai lemez alá, ezért van ez a kéregmozgás, ez a lemeztektonikai folyamat hozza létre még ma is az Andok vonulatait.

Valahogy először a kölni katedrális jutott eszembe, monumentális méretei miatt, de végső soron Machu Picchu nem hasonlítható össze a kölni katedrálissal. De mégis. Úgy van ez, mint ahogy régen próbáltam leírni, hogy milyen gyümölcs is a chirimoya. Én magam is arra jutottam, amikor megkóstoltam még Chilében, hogy a leginkább talán a körtéhez hasonlítható gyümölcs, a gyümölcshús textúrája miatt, de tulajdonképpen egyáltalán nem olyan az íze, mint a körtéé. A legkülönlegesebb ízű gyümölcs, amit valaha kóstoltam.. most nem bukkantam rá újra sajnos, csak egy-két helyen láttam, ahol gyümölcsevet készítettek belőle; érthető módon más volt a fókuszban. De visszatérve a kölni katedrális és Machu Picchu párhuzamra: ahogy a chirimoy a körtéhez, úgy viszonyul Machu Picchu a kölni katedrálishoz. Teljesen más. Egyáltalán nem olyan. Mégis ez a legjobb hasonlat, ami pillanatnyilag eszembe jut róla. De az is lehet, hogy Machu Picchu egyáltalán nem hasonlít semmihez, önmagán kívül...