Állítólag a legelső nyelv, amit megtanulunk, még kisbabaként, az érintés nyelve. Az érintés, ölelés, a bőr melegsége, a biztonság... Végül sokunknak ez felnőtt korára is egy igen fontos "nyelve" marad, míg másoknak nem. Gary Chapman könyve, amit korábban talán már említettem, arra vezeti rá az olvasót, hogy bizony mennyire befolyásolja a kapcsolatainkat a "szeretetnyelvünk", ugyanis mindannyiunknak megvan az az elsődleges és másodlagos "nyelve" amelyen egyrészt ki tudjuk fejezni, ha szeretünk valakit, másrészt pedig megértjük, ha valaki azon a "nyelven" mondja nekünk, hogy szeretve vagyunk.
És ez pontosan olyan, mint az idegen nyelvek: ha nem beszéljük egymás "szeretetnyelvét", sosem fogjuk egymást igazán jól megérteni vagy sosem tudjuk úgy kifejezni a szeretetünket a másik számára, hogy az igazán megértse, és leessen neki, hogy JÉ Te
Tényleg Szeretsz. Engem.
Bár Chapmen könyvének az a címe, hogy
Egymásra hangolva - az öt szeretetnyelv a házasságban, egyáltalán nem csak házastársaknak ajánlott, hanem bárkinek. Annak, aki szeretné megérteni a barátait, a szüleit, gyerekeit, saját magát, és úgy általában mindenki mást, aki másképp működhet, mint ő.
Nagyon röviden, mert most nem erről szeretnék íni, az öt alapvető szeretetnyelv, amelyek közül többnyire kettővel ápolunk bensőséges viszonyt, a következő (abban a sorrendben ahogy eszembe jutnak):
- a szívességek nyelve
- az elismerő szavak nyelve
- az ajándékozás nyelve
- a testi érintés (nem szex!) nyelve
- és a minőségi idő nyelve
Olvassátok el a könyvet, ha még nem találkoztatok vele, nagyon melegen ajánlom.
Itt találtok egy 30 kérdésből álló kis tesztet, nem tudom mennyire pontos, de el lehet kezdeni vele :).
Aztán itt van még egy másik nyelv, amit mindannyian igen szakavatottan beszélünk, de valójában alig van fogalmunk róla: ez pedig a betegségek nyelve. Vagyis az, hogy az érzelmi és lelki folyamataink összefüggnek és oda-vissza hatnak a fizikai egészségünkre is. Itt is minden összefügg mindennel. Erről a könyvben is írtam, igaz, érintőlegesen csak, hiszen nem vagyok semmilyen szakember e tekintetben. Ha erről szeretnétek többet olvasni, megismerkedni egy olyan lehetséges és nagyon is ismerős "idegen nyelvvel", amelyet nem csak mi, hanem a körülöttünk élők is mind-mind beszélnek, akkor ezeket a könyveket javaslom: Dr. Rüdigher Dahlke:
A lélek nyelve: a betegség. Vagy, Dr. Dahlke és Thorwald Dethlefsen:
Út a teljességhez.
Nem kell az állításokat elfogadni, mint érdekességet mutatom nektek. Ezzel együtt lehetséges, hogy találtok benne valamit magatoknak, ami továbblendít egy már betokosodott, akut dologgal kapcsolatban.
Én továbbra is keresem a
bátorságomat és a lehetőségeket, hogy egy ilyen akut helyzeten változtathassak végre. Megint beteg vagyok - no semmi komoly, de a már szokásosnak mondható, 2-3 havonta előkerülő barcelonai "megfázásom". Emiatt is morfondíroztam az utóbbi napokban többet ezeken a fentebb leírt nyelveken. Úgyhogy péntek este óta itthon, csak a
Lucy-t szöktem el még szombaton megnézni, mert itt péntek óta vetítik csak, és nagyon kíváncsi voltam rá.
Ha lehetséges, hogy egy betegség a lélek nyelve - nem mindig értek vele egyet, de most igen. Tehát inkább azt mondanám, hogy van olyan, amikor érdemes ilyeneknek is utánanézni. Meg is mutatom nektek miért.
Először is két összetevője van a kis "betegségemnek": az egyik a sajgó lélek vagy szív, amiből a sajgás még keresi a kiutat - azt kívánom, legalább sírni tudnék, de nem, az sem megy, egyszerűen csak sajog minden, mint valami bazi nagy ütés vagy trauma után, amikor még nem tudod, hogy minden a helyén maradt-e, vagy menni kell az elsősegélyre helyretenni az elmozdult részeket. Hát persze, hogy a szakítás, az ilyen. Majd elmúlik. Itt semmi sem segít, csak az idő. Jó most itthon barlangi medveként meghúzódni, nyalogatni a sebeimet, de a kellemetlenség csak nem múlik. Pedig feltett szándékom, hogy most nem szököm el a fájdalom elől, hanem ha az örömet is elfogadtam, ezt is elfogadom, hiszen ez a két dolog összetartozik, de mégsem olyan könnyű továbbmenni néha. És olykor, a fájdalom előbb mélyül, mígnem végre elkezd lazulni a hurok. Illetve van itt minden, ami kell: félelem a fájdalomtól, fájdalom, harag, düh, kényelmetlenség, imádság és könyörgés, hogy jobb legyen... az elfogadás még mintha egy kicsikét váratna magára. No majd az is. Emlékszem, volt aki
ezt a kis videót ízléstelennek találta, de azért mégis valami ilyesmi vergődésben vagyok most. Erős idegzetűeknek!
Őszintén szólva jobb érzés most betegnek lenni, jól esik hogy a testem együtt érez a szívemmel, lelkemmel... mert nem könnyű együtt érezni saját magunkkal, tessék csak kipróbálni, szerintem a legnehezebb dolog. Mindenki mással sokkal könnyebb együtt érezni. Szóval ez igazán kedves tőle(m), azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a kitartó alkoholos diéta még a moderált esetekben is eléggé kifárasztja a fizikumot, főként kevés alvással.
Viszont abban hiszek, hogy minden betegségnek transzformáló ereje van, akár a láz miatt (ami nincs és nem is volt, pedig egy pár lázas nap igazán nagy ajándék, az formál át igazán!), akár a visszavonulás, sok alvás, stb miatt. Ha másnak nem, legalább az étvágytalanságban megszökő vándorkilóknak lehet örülni!
A betegség okának másik része pedig a sokkal aggasztóbb "szokás": hogy amióta itt élek, és ott dolgozom, ahol dolgozom, két-három havi rendszerességgel leszek beteg, holott
semmi nem indokolja ezt a hű de nagy érzékenységet, mert minden rendben van - elvileg. De még sincs rendben minden. Mégis itt van ez a bibi, hogy a francba na, vegyem észre, hogy mennyire nem érzem magam jól ott ahol vagyok, és tegyek lépéseket, hogy végre biztosíthassam magamnak azt a közeget, ahol végre elkerülöm a betegségekbe és/vagy balesetekbe való menekülést, hogy ne kelljen az irodában lennem (mert nem szeretek az irodában lenni. Lehúz. Kifoszt lelkileg és agyon nyom. Nihil.).
Nos itt jön a képbe az önbecsülés. Vagyis, hogy mit hiszek, mi az, amire méltónak tartom magam? Mi "jár" nekem? Mire tartom magam megfelelőnek/elégnek/érdemlegesnek? Erről azt hiszem mindannyian nap mint nap tanulunk. Én valahogy mindig azt hiszem, hogy már letudhatom ezeket a belső munkákat, de úgy tűnik ezek végigkísérnek az életünkön. Persze azt is észre kell venni, hogy mennyit fejlődünk, hogy honnan hova jutottunk - a saját életünkben, mert ugye, emlékeztek, nem másokhoz kell viszonyítani magunkat, hanem saját magunkhoz.
Frank D. Cardelle, a fantasztikus kanadai pszichológus és terapeuta, akit volt szerencsém személyesen ismerni, és aki nagyon sokat segített az életem egy pontján; azt írta fel nekem egy papírra anno, hogy "seek to understand and to be understood" - vagyis keressem a megértést, és azt, hogy engem megértsenek. Szép mantra. Persze van olyan, amit nem lehet megérteni, és azt úgy kell hagyni (mert van amit nem lehet és nem kell megérteni, tehát nem kell mindent megérteni). Hiányzik Frank. Sastestvér. Mostanában sokszor eszembe jut.
Hallottatok már Brené Brown-ról, ugye?
Szégyen és sérülékenység kutató... (shame and vulnerability). Ha nem ismeritek, kezdjétek azzal, hogy megnézitek a
TED beszédét itt. Van hozzá magyar felirat, könnyen beállítható.
Magyarul is megjelent mindkét könyve, az egyik a
Bátraké a boldogság, a másik az Élj szívvel-lélekkel! 10 útjelző az önbecsüléshez.
Az utóbbi könyvet olvasom most. Mert van még mit tanulnom saját magamról, különösen az önbecsülésről, ha valóban ott szeretnék lenni az életemben, ahol lenni szeretnék. Egy jó barátommal beszélgettünk pár hete az önértékelésről, óvatosan elemezgetve, értelmezgetve a saját és a másik hülye választásait. Önértékelés. Mindig oda jutottunk. Nos Brené Brown azt írja, hogy
"our sense of belonging can never be greater than our level of self-acceptance..."
azaz, a valahova/valakihez tartozásunk érzése sosem lehet nagyobb, mint az önelfogadásunk szintje... vagyis csak annyira tudjuk átélni az összetartozást vagy valahova tartozást, amennyire saját magunkat elfogadjuk. Ezen a definíción még gondolkodom - ott ír erről, ahol az összetartozást/valahova tartozás érzését definiálja. Igaznak érzem. A valahova/valakihez tartozás érzése pedig úgy jön az önbecsüléshez, hogy velünk született belső, ha úgy tetszik biológiai szükséglet, hogy elfogadva érezzük magunkat, valahova/valakihez tartozónak, és úgy, hogy "I am good enough" - azaz "elég jó vagyok". Vagyis hogy jó vagyok úgy ahogy vagyok, és így tartozom valakihez/valamihez, és így vagyok szeretve és elfogadva.
Szerintem mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy "nem vagyok a helyemen", "túl sok/túl kevés vagyok", "nem vagyok eléggé .... ..... .... ... (akármi)". Erről ír Brené Brown, erről szól a könyv. Hogy mik azok dolgok, amik saját magunkban az útját állják annak, hogy becsüljük magunkat és otthon érezzük magunkat az életünkben/bőrünkben.
Egyszóval tartozni valahova/valakihez. Ez külön megérne egyszer egy bejegyzést. Például egyáltalán nem tartozom oda, ahol dolgozom. Ettől vagyok beteg. És hogy persze semmilyen "értékes vagy" visszaigazolást nem kapok onnan, szakmailag. Illetve igen kicsikét. Tehát a szakmai önbecsülésem is ideje van máshol keresnem. Már megyek felé, hamarosan jelentkezem friss ötletekkel, sok minden van születőben, írtam már, hogy a változás kellős közepén vagyok, nem? Most legalább megint van egy kis időm elbújni a munkám elől, és rendbe szedni az összezilált önbecsülésem.
Azután, kicsit több, mint egy hét múlva irány a szokásos ACEEEO konferencia Bukarestben, majd mivel már úgyis benne vagyok a legmélyebb változások kellős közepén, szeptemberben elmegyek egy
Open Floor táncos hétvégére itt Barcelonában, ami az 5ritmus-hoz hasonló tánc-meditáció. A hétvége címe az, hogy a változás megölelése... nagyon várom.
Addig is, küldök nektek egy madarat, hogy hozzátok is elvigye a változás szelét! Már ha még nem ért el a tornádó titeket ebben az évben :D.
Namaste
azaz
*a bennem élő furaság tisztelteti és köszönti a benned élő furaságot*
