cukorborsó szívművészet

Ma angolul írtam, itt tudjátok elolvasni.

A  cukorborsó szívművészet nem más, mint apró bébi léptek a változás felé.
Amikor sok-sok baleset ér, nem tudok nem szembenézni mindazzal, ami hosszú hónapok óta kétségek közt tart, és nem tudom nem észrevenni, hogy ha a lábaim vannak torpedózva, akkor bizony valami van az úttal, amelyen tartok... merre is?

Lassan elfárad az a vákuum amiben itt Barcelonában éreztem magam. Égek a vágytól (most, hogy be vagyok zárva a lakásomba még vagy egy hétig biztosan, hogy gyógyuljon a sérült bokaszalag), hogy felfedezzem a várost, a parkokat, a kis kávézókat, az "egyszálgitáros" szexi spanyol vagy katalán srácokat, a kiállításokat, a koncerteket  - vagyis csupa olyan dolgot, amit az elmúlt egy évben alig-alig tettem. Nagyjából idén január óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan van valami baj az egészségemmel - megfázás, influenza, köhögés, bicikli baleset, kificamodott boka nr.1, megfázás, köhögés, kificamodott boka nr.2 (ugyanaz a szegény boka).

Ha meg lehetne fejteni egy-egy könnyed vasárnap délután, hogy mit üzen a testem az életemről, az életvitelemről! Olyan csodálatos és hűséges kis járgány, hát tényleg oda kellene hallgatni rá. Mégpedig ha valami ennyire prüszköl, és kapálódzik - mert ez van, mint egy megbokrosodott ló, vagdalkozom testben valami ellen - akkor ideje odahallgatni. Most végre időm is van itthon, és bár őrült munkahét van mögöttem kilószámra mérhető stresszben, azért csak-csak csepeg és kristályosodik és tisztul és formát ölt egy s más. Tudjátok, hogy van ez, egyszerre csak nem mehetek semerre magam elől, s akkor tűnik fel, hogy jé, amit azt hittem már tudok, egyáltalán nem tudtam.

Egyszóval a szívem mélyéig, a csontjaim rezdüléseiig inspirálva vagyok. Baromi nehéz, de a boldogság tényleg egy döntés, ahogy Mosolyka - Hozleiter Fanny írja.
Amikor mindenféle nemkívánatos vendégek szaglásznak körülötted kivert kutyaként, mint például depresszió és magány (a.k.a. Elizabeth Gilbert ír hasonlót az Ízek, Imák, Szerelmek című könyve Itáliáról szóló részében), akkor igazán nehéz úgy dönteni, hogy teszel rájuk, és csak azért is boldog vagy. És leszel.
Nehéz, de lehetséges. Olyan, mint egy edzés az elmének.

A változás kapujában vagyok, megint, vagy folyton? Nem is tudom. Újra és mindig, amíg meg nem érkezem. Térképet rajzolok az életemmel, hol források, hol szakadékok szélén egyensúlyozom, fennsíkokon pihenek, éj selymes leplébe burkolva csillagok mosolya alatt heverek és dúdolgatok, vagy lélekszakadva rohanok, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy tűnik eljön az a pillanat amikor igenis tudomást kell vegyek réges-régen dédelgetett álmokról, amelyeket eddig kvázi a "lehetetlen", "hülyeség", "már késő, minek ilyenre vágyni", "sem időm sem pénzem nincs ilyesmire" fülszöveggel címkéztem fel. Ezek azok, tudjátok, amik mindenféle kacatos dobozban a lélek mélyén hevernek elásva, mint rég elhagyott, dédelgetett játékszerek. Napról napra somfordálnak elő, és miután kiporoltam őket, és elfordultam a kevésbé kívánatos kollégáktól (depresszió, magány), csodálatos dolgok kerülnek napvilágra. Nem lehetetlen, nem hülyeség, és nincs késő. Csak ámulok és bámulok, hogy vajon mikor felejtettem el, mikor adtam fel, mikor kezdtem úgy gondolkodni - - -

Egyszóval újra, még mélyebben, mint eddig, vissza az alapokig. Mert a boldogság forrása bennünk van.

És ezen túl még arra is megtanít ez a drága bokaficam, hogy vendégeket hívjak, és beengedjem a világot, és de jó is ez! Kell még egy-két szék meg néhány hasznos bútordarab hogy igazán komfortos kis lakás legyen, de már alakul. Úgy érzem, még egészen biztosan maradok egy darabig, ennek is eljött az ideje.

földelve // grounded

Van az néha úgy az életben, hogy igenis le kell lassulni, szépen megülni a párnás kis hátsón, attól függetlenül, hogy mi van vagy mi nincs úgy egyébként a munkában, az életben, a magánéletben.
A csodás kis sérült lábacskáim (jobb belső térdszalagok, és bal külső boka szalagok) magukhoz képest remekül bírták a masszív négynapos táncolást...
A megterhelő az volt, hogy utána rögvest vissza kellett rántsam magam - szó szerint - a munkába, hajnali repkedésbe.. ráadásul nem egy szívem-csücske helyre: Koszovóba, Pristinába repültem. Mert Koszovó megint szavazott, helyi választásokon.
Most gyönyörű idő volt, de a négycsillagos hotel éppen olyan lepukkant volt, mint korábban (ez most egy másik hotel volt). Ezzel sincsen egyébként semmi baj, mert legalább az élet mindennapjai tele vannak helyi izgalmakkal, és a burek joghurttal, hát az valami remek dolog. De sajnos nem jövünk ki jól, Koszovó és én, hiába van egy napon a születésnapunk: mindig (vagyis két alkalomból kétszer) rettentően depresszív leszek ott, és mindennel bajom van, ami nagyon nem szép, de így van.

Felüdülés volt visszaérkezni Zágrábba másfél nap munkára szerda este... egy kiadós két órás késés után. S tegnap délutánig minden egészen jól ment - amikor is ismételten "rosszul léptem" egy kis járdaszegélyen, és kiment a bokám. Ó, hát ez most NAGYON fájt, percekig mindenféle zaftos kifejezések peregtek belőlem angolul, magyarul, és óriás-grimaszolások, hogy a francba! s így tovább. Sántikálás a kollégám karján, taxi, hotel, aztán kórház (EUs egészség kártya!), és gipsz... illetve a repülés miatt, hogy ha dagadna a láb, legyen helye: elől nyitott gipsz, és egy pihenni vágyó boka, amire nem szabad semmilyen súlyt helyezni - legalábbis egy jó darabig, ha később vígan szeretnék szaladni, és táncolni, meg ilyesmit csinálni. Hát persze hogy igen, nem kérdés...

Tiszta mázli, hogy legalább ki voltak/vannak pingálva a körmeim pirosra, nem? Így sokkal szexibb...

Most éppen Zürichben várom a csatlakozást Barcelonába, ami szintén késik... de hát én már nem szaladok sehova egy jó darabig megint.

Konklúzió? Valószínűleg a sejtjeimnek elege van az ide-oda repkedésből, a cincálódásból, abból, hogy lehetetlen normális életritmust kialakítani ilyen életritmussal, és könyörögve kér, hogy adjak pihenőt. Hát most megkapja. Bársonyos, édes landolás a "medicine dance" - gyógyító tánc után, hogy szépen lassan lecsöpöghessen mindaz, amit ott kitáncoltam, eltáncoltam, betáncoltam, kimostam, behívtam, kisírtam, kiizzadtam, felforgattam, megöleltem, megcsókoltam, szíven-fogtam - az elmehessen, kisimulhasson, betaláljon, leülepedhessen.

Úgyhogy le vagyok földelve, mint a hegy, amely nem ment Mohamedhez. Machu-Picchu-i cukorsüveg-hegy vagyok most, növök az ég felé, és várom a látogatókat, mert pillanatnyilag a legalapvetőbb dolgokhoz is segítségre van szükségem (pl. bevásárlás, a három emelten felcipelés, zuhanyzás (!!), főzés, s a többi... csupa vidámság). De legalább elkezdek vendégeket hívni (kénytelen vagyok) és segítséget kérni (kénytelen vagyok) és elfogadni a segítséget (kénytelen vagyok).
Tehát kapukat nyitni, befogadni, beengedni, átölelni - azt, ami jön, aki jön, s nem lótni-futni egészen más horizontok után.

Azt hiszem, szép lecke lesz ez. Egyelőre azt kívánom magamnak, hogy érjek haza gond nélkül egy darabban... és hálásan gondolok arra a kollégámra-barátomra, aki felajánlotta, hogy jön segíteni hogy haza tudjak menni a taxival, mert: egyedül nem megy. Lehet, hogy itt az ideje megtanulni ezt valami olyan mély szinteken is, ahol eddig nem tudtam.

No és, itt is van a kedves szimpatikus kerekesszék-szállítmányozó fiatalember, aki majd elsegít a gépemhez. Úrinői dolgom van, a számítógépes táskámat is hozza valaki, Zágrábban a reptéri mentőautóban vittek a géphez, láttam belülről, s a többi, micsoda élmények...

Jó repülést! :)

Medicine dance // Gyógyító tánc

Zágráb, 5 ritmus tánc Jonathan-nal, Gabrielle Roth fiával.
Harmadik nap, napi hat óra tánc, nagyjából négy-négy és fél liter víz fogyasztással.
Leírhatatlan - majd egyszer találok rá szavakat, ígérem.
Most mozgás van, és tánc van, és légzés van, és család van, és közösség van, és padló, és ég, és gyökerek, és nap, és ez a test itt, ez a csodálatos templom, és ez a lélek, ami benne lakik, és hullámzó, élő érzések, és a szív, és az erő.. s még annyi minden.
Tánc. Élet. Hála.

Medicine dance. A gyógyító tánca. Mind gyógyítók vagyunk. Saját magunk orvosságos zacskós sámánja.

Garbielle könyvét (Térképek az extázishoz) 17 évesen olvastam. Sosem gondoltam akkor, hogy ezt lehet táncolni, élni, csinálni, művelni. Három napja a fia "vezet", és elképesztő érzés látni, hallani, tapintani (mert persze odamentem megölelni, nem bírtam kihagyni) - egyszóval valódi. Igazi. Létezik. Nem fikció. Sem az extázis, sem Gabrielle, sem Jonathan. Teljesen valódiak, és csodálatos dolog velük táncolni. Meg persze a másik vagy 100 táncossal és magammal, ezzel a fantasztikusan összerakott kis templommal (test. és lélek. és szellem) ami tele van élettel és érzésekkel. És hanggal. Mindenhol. És Gabrielle is minden táncban ott van, minden áramlásban.

Táncoljatok! A nehéz idők még szenvedélyesebb táncot kívánnak! :)

***

"Hard times require furious dancing. Each of us is proof." 

/Alice Walker/

édes élet

Egy baromira fárasztó munkanap után - igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok - a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni. Ma enni is alig volt időm, csak salátát s egyebet napközben, ezt mindig elég nehezen viselem.
Ahogy a rendkívül erős versenyhelyzetet is a munkahelyemen. Arra jutotta ma, hogy vannak pozitív, támogató versenyhelyzetek, és vannak olyanok, amik lehúznak lelkileg, mert nem pozitívan ösztönöznek az előrehaladásra, hanem visszahúznak, és falak közé erőltetett védekezésre kényszerítenek. Mondhatja bárki, hogy na tessék, ilyen ez a sales, de én azért mégis azon fogok dolgozni, hogy amennyire lehet, megváltoztassam. Mindenkinek megvannak a maga problémái (és vannak, tévedés ne essék), és megvan a maga munkastílusa, és vannak dolgok, amikből senki kedvéért nem engedek - például a korrektségből, bárki javára.
A csapatok, sőt a saját csapatban való kommunikáció hiánya sem éppen a legpozitívabb helyzetet teremti, de hát ilyen az, amikor valami még nem kész, még folyamatban van, növekszik, és mint a hirtelen nőtt kamasz, nem tudja, nem érzi még hogyan kell ezt a hirtelen nőtt testet irányítani, kezelni.

Azért minden rendben van, és ez az élet a kihívásokkal, problémákkal együtt édes, és felfoghatatlanul szép. Az a legújabb, igen mély tapasztalatom, hogy akkor érkezünk meg maradéktalanul a saját életünkbe, sorsunkba, szívünkbe, amikor ezt a életet, amit magammal betöltök, amit élek, a maga nehézségeivel és kihívásaival együtt úgy belakom, mint ahogy a bőrömbe bele vagyok kanyarítva mindenhol, épp méretre szabva. Tud ám fájni, persze hogy tud. És direkt beszélek itt a nehézségekről, a fájdalomról, a csalódásokról, a kihívásokról, a gyöngeségeinkről, mert amikor minden szép és jó, akkor igazán könnyű elfogadni az életet.
(Illetve, akkor sem könnyű, mert a jót, az ajándékot is meg kell újra tanuljuk elfogadni, ha igen sok viszontagságban volt részünk korábban - mert van olyan bizony, amikor már nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, hogy a jó, ami történik nekünk szól, a miénk, és igazi, valóságos. De most mégis a sötét oldalról szeretnék írni, mert itt van egy igen fontos valami, ami megszólított.)

A felfedezésem összefügg egy kilenc hónapon át, minden hónap első péntekén végzett imával, felajánlással, illetve azzal, hogy egy ideje újra kezdtem a napi meditációs gyakorlataimat. És minden mással is ami most velem történik :) de mégis ez a kettő a legközelebbi.
A keresztény hagyományban van egy olyan imamódszer, amely kilenc egymást követő napon, elmélkedéssekkel együtt egy adott imát tesz meg egy szent közbenjárásét kérve a kért szándékokért (talán minden szentnek van egy ilyen kilencede), s ezt kilencednek nevezik. Már ez sem semmi dolog,
Ennél egy elképesztően nagyobb dolog, amikor ugyanilyen kilenced imádságot végez a hagyomány - de kilenc hónap alatt! Kilenc, egymás követő hónap egymást követő ugyanazon napján. Ez a nagy-kilenced.
Nos, az a kilenced amelyet én végeztem (egy közösséggel együtt) február első péntekétől kezdve minden hónap első péntekén volt esedékes. Miselátogatással, megfelelő lelkiállapottal, áldozással egybekötve.
Már az elején is úgy vágtam bele, hogy én ezt magamtól, égi segítség nélkül biztosan nem tudom elvégezni. Hiszen az utazásaim is annyira beszámíthatatlanok, hogy hogyan tudnám előre megmondani, hogy a következő kilenc hónapban, minden adott kért napon egyszer el tudok menni misére?Ráadásul a megfelelő állapotban?

A csoda többszörösen megtörtént: volt, hogy szinte szó szerint a reptérről estem be Bukarestből hazafelé a város utolsó, esti 9 órás miséjére.
Október első péntekén, az utolsó alkalommal nem vártam csodát, nem vártam semmit, talán már a szándékaimat is elfeledtem, mégis oda tettem Isten lábai elé (ki hogy akarja, úgy képzelje el vagy ne). Aztán mégis csoda volt, és azóta is minden egyes nap, minden örömével és nehézségével csoda. És visszamenőleg is csoda lett az itt eltöltött lassan egy év minden napja, minden áldása és küszködése, és még visszább, egészen az életem kezdetéig.

És ma, egy baromira fárasztó munkanap után - igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok - a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni, és egyszerre csak megfogalmazódott mindaz, amit eddig csak sejtettem, éreztem, de kimondani nem tudtam. Mert a szavaknak még nem volt testük. Már megvannak.
Ez az az élmény, hogy akkor vagyok otthon az életemben, amikor azt minden hibájával, mulasztásával, fájdalmával, küszködésével együtt el tudom fogadni, és tudom látni ezek értékét. Mint a kagyló húsába ékelődött igazgyöngyöket. Amikor felfogom, elérem, megkapom ajándékba azt az megértést, hogy még ezek a visszahúzónak gondolt dolgok is csak segítenek, tanítanak, visznek előre a hátukon, nem hagynak elveszni, segítenek változni, segítenek elérni oda, ahova tartok.

Így esett, hogy pár nappal ezelőtt a legőszintébben hálát tudtam adni azért, hogy jó egy hónapja kificamodott a bokám (még mindig gyógyul, de már egészen jó), hogy két hónapja volt a biciklis balesetem és a térdemet óvni kellett sokáig: ezek nélkül ma nem tartanék ott, ahol most tartok, és igen fontos változásokat hoztak az életemben. Például a mozgáshiányomat csillapítandó újra elkezdtem a napi meditációs (ha tetszik: szemlélődő ima) gyakorlataim és sok sok mást is! Gyönyörű hullámban vagyok éppen.

Így aztán ma azt tudom állítani, egész létemmel és pontosan annyi bizonyossággal, ahogy a puszta létezésem kitölti a tér egy részét a testemmel, hogy a világ minden kincséért nem cserélnék senki mással, még a kihívásaim és problémáim is a helyükön vannak, értékesek. Megláttam, hogyan visznek előre; látom magamat bennük is, és így sokkal könnyebb velük, könnyebb magammal. Valahogy olyan paradoxonnak hangzik az egész, mint amikor tavaly nyáron egy prédikációban azt mondta egy pap, hogy legyünk képesek hálát adni mindazért, amit megkapunk, és azért is, amit nem. Ó hát amikor nagyon akarok valamit, amikor nagyon vágyom valamire, képtelenségnek tűnik hálát adni azért, hogy nem lehet az enyém...! El tudjátok ezt képzelni?! Na ugye. Pedig de, a papnak igaza volt. És van.

*******************************

"Ha egyszer véget ér a vihar, nem fogsz emlékezni, hogyan élted túl, hogy sikerült életben maradnod. 

Még abban sem leszel biztos, hogy tényleg vége van-e a viharnak. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem leszel többé ugyanaz, aki belement."

                                                                                                                           Haruki Murakami

Bizalom-játék: engedj és szeress

Amikor még tavaly tréningeken voltam az (akkor még) új munkám miatt, többször meg kellett hallgassam, hogyan működik a programozásban a kriptográfia, mik azok a publikus és privát kulcsok, eszik vagy isszák a digitális aláírást és egyáltalában: hogyan működnek a különböző titkosítási eljárások. Mert ugye, az még oké, hogy az elektronikus banki rendszerek is szuper védettek, de ott pontról pontra követhető, hogy mit csinálunk, s mi történik a pénzünkkel.
Viszont amikor elektronikus szavazásról beszélünk, akkor bizony az is fontos, hogy az identitásunk szépen elválasztható legyen a szavazatunktól, különben a szavaztok titkossága kerülne veszélybe, ami az egyik legfontosabb pillére a demokráciának.

Ma is világosan emlékszem, mekkora agymunkába került, amikor próbáltam felfogni a rajzot, amit a két biztonság-szakértőnk felrajzolt, az összefüggéseket a különböző pontok között és mindeközben megérteni azt is, amit magyaráztak (persze angolul). Hmm. Megértettem, már ott is, de végül is egy másik magyarázatból sokkal később az egész rendszer könnyebbnek is tűnt. Lehetséges, és védett rendszer. Ezzel együtt, azon gondolkodtam a tréning alatt, hogy hányféleképpen bonyolítjuk a rendszert... mert... mert... mert nem bízunk egymásban. Mennyivel egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol megbízunk egymásban! A legtöbb gondunk-bajunk ebből a fájdalmas bizalmatlanságból ered. Persze, nem mondom, hogy nem jogos, hiszen ha hatalom és pénz forog a kockán, a bizalom eltörpül és igen veszélyes játékszerek lépnek működésbe.

A bizalom... az egyik legfontosabb kincsünk, először is bízni saját magunkban, azután a szűk környezetünkben, szüleink, családunk, barátaink, majd egyre tágulva, iskolatársak, kollégák, mindenki, aki körül vesz, az országunk, vagy az ország, ahol élünk...
Mondok egy példát. 2010 tavaszán Londonban voltam megfigyelni az akkori brit választásokat. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem csak hogy nem kell semmiféle személyi azonossági igazolványt vagy  szavazási kártyát meglobogtatni, de még a szavazólapra is ceruzával kerül bejegyzésre az a bizonyos X vagy X-ek. Ezek után, mivel a brit választási rendszer nem központosított, megyei szintű számlálási központokban történik a szavazatszámlálás. És a szavazólapok ellenőrzése során a számlálók bizony ceruzával jelölik a szavazólap másik oldalán, hogy az adott szavazólap érvényes-e vagy sem. Ugyanolyan, egyszerű grafittal, mint amivel a szavazó szavazott.
Hoppá.
Egyszerűen nem azért nincs választási csalás, mert annyira biztonságos a rendszer, hanem azért, mert egyszerűen nem merül fel, mint opció. Nem jut az emberek eszébe.

Azóta is sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy a totalitárius rendszerek ab ovo ellehetetlenítik az egymásban és az államban való bizalmat. A régi vasfüggöny innenső részén mindenki tudja, hogy ez mit jelent, azt hiszem, magyarázni sem kell túlzottan. Persze a Brit Királyság régi demokrácia (a királyság, mint államforma ellenére), és pontosan ezért össze sem lehet hasonlítani az olyan új demokráciákkal, mint például amilyen Magyarország.
Egyszerűen negyven év, hatvan év, majd' két generáció: bőven elég, hogy a közösségi bizalmat és az egymásban való bizalmat olyan mélyen megrendítse, hogy még midig csak próbálkozunk talpra állni a sokktól, több-kevesebb sikerrel.

Ma reggel olvastam egy cikket egy blogon, amely "Az elveszett boldogság nyomában" című könyv kapcsán született. Ennek apropóján tértem vissza a fenti gondolatsorhoz. A könyvet nem olvastam még, de amint tudom, beszerzem, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Mindenesetre ebben a cikkben arról ír a cikk írója, hogy mennyire meghatározza a bizalom egy közösség életét. Olyan éltető forrás, mint a nap, mint anyánk ölelése, amikor kicsik és védtelenek vagyunk.
A legszebb ajándék barátainknak, családunknak, gyermekeinknek, és az idegeneknek is, akikkel az utunk során találkozunk. Egészen pontosan szeretettel teli bizalom, de hívjuk bizalomnak, elég kifejező az is.

Bizalom önmagamban, hogy a helyemen vagyok, hogy értékes vagyok, bármi is történjék, bármit hibázzak is, hiszen a hiba természetes és emberi dolog e tökéletlen világban. Bizalom a képességeimben, a tudásomban, az érzékeimben, ahogy rábízom magam a lábaimra, hogy megtalálják az utat. Bizalom a családomban, a társamban, a páromban, bizalom az életem minden szereplőjében!
Ha nincs bennem bizalom, nem tudok repülni. Nem tudom rábízni magam a szélre, nem tudom  megérezni a pillanatot, amikor ugranom kell. Ha nincs bennem bizalom, akkor bezárom a számomra fontos embereket, mert félek attól, hogy elmennek, és nem jönnek vissza; félek attól, hogy ha valamit nem úgy csinálnak, ahogy én szeretném, vagy én csinálnám, az rossz lesz nekik. Nem, nem lesz rossz. Mindenki tudja, mire van szüksége, illetve ha nem tudja, akkor fel kell fedeznie. És néha egészen más dolgokra van szükségünk, mint elsőre gondoljuk.

Itt van például egy barátom írása Angliából, aki a minap vett egy hajót, otthagyta a jól fizető állását, és kiköltözött a hajójára, mert nem akar napi tíz órában számítógép előtt megöregedni. Amikor eszembe jut, rögtön felvillan a mosolya a fotóról, amivel ezt közölte. Magával ragadó. S a bizalom, hogy mert ugrani, mert lépni arra, amit igazinak érez, amerre úgy érzi mennie kell. Büszke vagyok rá. Egyszerűen felvillanyoz a bátorsága és a bizalma önmaga és az élete iránt.

Itt Barcelonában úgy béreltem mankót egy gyógyszertárból, hogy nem kértek tőlem semmi adatot, semmit. Kifizettem egy hétre, s mivel még nem tudtam visszavinni, felhívtam őket, hogy majd hozom, de még sajnos nem vagyok jól. Minden rendben, mondták. Bizalom.

A legtöbb menedzsmenti probléma is itt gyökeredzik, legyen az kicsi vagy nagy vállalkozás: vajon a vezető bízik-e az embereiben? Ha igen, megy a szekér, ha nem, igen sok a konfliktus, és akadozik az energia. Érdemes megfigyelni ezt is.

Most, hogy jön a hétvége, adjunk időt magunknak az elcsendesedésre, a töltekezésre. A semmitevésre, a barátokkal töltött időre. Istenre. Vessünk apró bizalom-magvakat oda, ahol a legtöbb a stressz, ahol a legkevésbé tudjuk elengedni a kontrollt, az irányítást. Ahol a legnagyobbat csalódtunk. Toljuk oda a napfény alá, s öntözgessük gondosan, vagy tegyük ki az esőre, ha rosszra fordul az idő. Hagyjuk, hogy növekedjék, s amikor kihajt, széles mosollyal adjunk belőle annak, aki arra jár. Persze hogy csalódunk néha. De bizalom nélkül nem megy, nem érdemes: mert bizalom nélkül szeretet sincs.Bizalom nélkül nem tudjuk biztonságban érezni magunkat, sem szabadnak. Bizalom nélkül csak torz szabályok, fegyelem, erőfitogtatás és stressz jut.
Én inkább a bizalmat választom.. És a nyitottságot, a tiszta kommunikációt, az egyenes utat, a sebezhetőséget, a szabadságot, a saját táncomat. És bízom bennetek, hogy tudjátok, mi a jó nektek. :)

szótlanság

Eltelt a nyár, lényegében már augusztus közepe óta nyúlnak az árnyékok, és más a levegő illata, még Barcelonában is. S ez a szótlan két hónap is eltelt.
Szünet van, teljes adásszünet, érlelődés, útkeresés, orientálódás, zsákbamacskátlanodás.

Volt barcelonai vendégsereglet, július közepétől augusztus közepéig, azután pedig én mentem szabadságra - költözésben segíteni, Menorkán szűz strandokat felfedezni, esküvőn tanúskodni. Közben összegyűjtöttem még július végén egy idétlen bicikli balesetet, amikor szó szerint átestem előre a biciklin, mert - a barcelonai városi BiCi-t használva - túl kemény volt az éppen aktuális drótszamár fékje, s lejtőn lefelé pedig különösen hülyeség behúzni... Szembe jött egy motoros egy egyirányú utcában, ahol nem kellett volna neki, így kissé megijedtem, s mire feleszméltem, hogy ez hülyeség, amit csinálok, már repültem is előre a bicikliről.
Érdekes volt az az egyetlen pillanat, amikor megállt az idő, és csak azt éreztem, hogy baj van, orra bukik a bicikli, és az ebből bizony fejre esés lesz, JAJ, na ekkor ugrottam jobbra, a bicikli ment balra, és hála Istennek, karcolásnyi bajom lett, rövid sortban és ujjatlan trikóban, sisak nélkül. Rég adtam ennyi munkát az őrangyalaimnak, azt hiszem...Térdre estem és csuklóra, és csak a szalagjaim nyúltak meg, de az bizony még el-el gyógyulgat egy jó darabig - főként kiránduláskor fárad el még.
Így aztán, alig egy hete, egy bokaficammal követel több pihenést a testem, bár ez sajnos nehéz így, hiszen egyik lábamon a bokám, a másikon pedig még a térdem... de most már jobb, minden.

Múlt héten a varsói mankós konferenciázást szívesen kihagytam volna, de (megint) győzött a kötelességtudat, és ott vigyáztam, pihentettem, mankóztam amennyit csak lehetett. Reptereken kipróbáltam a különleges asszisztenciát, utaztam kerekes székben és villanyautón is: ha külső téren parkol le a gép, néha elég nehéz észrevenni hol is van a segítség, tegnap ezért mégis jól meggyalogoltattak Frankfurtban, ami pedig egy igen nagy reptér.
Minden jó, ha vége jó: hazaértem, s most a héten itthonról dolgozom, nem lógatva, felpárnázva a bokát, hogy gyógyuljon. Utoljára 14 éve volt ilyen jelentős bokaficamom, pont ezen a lábamon. Persze el is gondolkodtam a jelentőségén az egésznek, hiszen valami fordulópontot kell jelezzen, valami olyasmit, ahol feltétlen be kéne forduljak, és leginkább rugalmasan kéne venni a kanyart - meg alázattal, hogy a térdem is gyógyulhasson.

Egyszóval, ezek a nyári kalandok. Két hónap, kevés tánc, kevés filozófia, mértékletes tenger, mértékletes napozás, mindenféle randevúzgatás, amikből végül nem lett semmi. S mindeközben megszűntem Budakeszi lakosnak lenni, vége van. Új korszak kezdődik.

Lassan egy teljest ciklust töltök el Barcelonában, vagyis évfordulóhoz közeledem: október végén költöztem ki. Mostanra érzem úgy, hogy már valóban kezdek itt gyökeret verni, és jó ide hazajönni, mert, bármennyire is kellemetlenül hangzik ez, nekem most éppen itt van a "home sweet home", itt vagyok itthon, itt van az a hely, ahova visszavonulok és magamra zárom az ajtót ha pihennem kell, ide esem haza a munkautakból, itt látok vendégül barátokat, s családot.
Hazamenni pedig mindig öröm is, és fájdalom is. Mert maradnék is, és jönnék is vissza, élnék is otthon, s nem is, s egyszerre én nem tudok két helyen élni.

Láttam a 10 fokos napfényes telet itt, a narancsvirág illatú tavaszt, az izzasztó, fülledt, nyári estéket, amikor megáll a levegő a városban, szakadó esőt, kettős szivárványt az utcám felett, és megnyúlni az árnyakat az augusztusi hűs fuvallatú délutánban. S jön az ősz, már itt is van, s jön a munkás, ismét ide-oda röpködős szezon.
Talán újra jönnek a bejegyzések is, újra jön az alkotás. Nem mindig írok, néha a festés jön az kezeim közé, színek, fickándozó, kunkorodó kacsok és vonalak, elcsorduló, egymással keveredő vonások.

S a nagy, telített csöndben milliárd apró változás megy végbe: egy végtelenül gazdag, anyaméh-szerű csöndes, sötét melegség kerít körül, amiből majd egyszer ki kell szakadni, amiből újra meg kell majd születni. S közben, itt a mélyben, láthatatlanul, a sejtek mélyén, új kapuk és új világok tárulnak fel, amikor kivezetnek majd a napfényre akkor már látható lesz, hogy a látszólagos mozdulatlanság mélyén milyen végtelen erők munkálkodtak szakadatlan.Világátrendeződés van, azt hiszem azt csak mély hallgatásban lehet, látszólagos tétlenséggel és semmittevéssel felfogni, beengedni, elviselni, hagyni megtörténni. Minden nap, egy lépéssel beljebb.

honvágy ellen

Szombaton délután a parton egy fiatal magyar sráccal beszélgettem, ad-hoc, fészbúkon szervezett strandolás. Ő másfél hónapot tölt itt szakmai gyakorlaton.
Azóta állandóan a fejemben jár a beszélgetés, és igen hálásan gondolok rá vissza.
Persze szóba kerültek az otthoni dolgok, az ott élés, hazamenetel, s a többi.
A végére, és azóta is, egyre inkább, egyre erősebben azt érzem, hogy köszönöm, hogy itt lehetek, hogy itt vagyok, hogy még nem tudom meddig, és nem kell hazamennem végleg másfél-két hét, hónap múlva. Hogy még maradhatok, tapasztalhatok, tanulhatok, felfedezhetek, hogy még fürödhetek a tengerben hétvégén, még fogadhatok vendégeket, még elvegyülhetek e sokszínű népség közt rezidensként, s nem turistaként. Hogy még beszélhetek spanyolul, franciául, angolul, hogy még végezhetem ezt a munkát, amiért idejöttem, hogy közel nincs vége a kihívásoknak, ha akarok költözhetek, ha kell, csótányt ölhetek, s ki tudja még mi mindent kell itt megtanuljak - magamról és a világról, ami körül vesz.
Azt hiszem ez a nagyon különleges pont az időben, amikor hirtelen kitisztultak a felhők, elvonult a fátyolköd, és ragyogó napsütésben tárulkozik fel az egész itt-lét valósága: mintha az elmúlt nyolc hónap immel-ámmal való adaptálódás lett volna, némiképp az akaratom ellen. De nem. A legfontosabb munkán a mélyben történnek, és nem bánom a csöndességet, nem bánom a mélypontokat, nem bánom a tanulást: nem adom fel, még nem adtam fel, és már tudom, hogy még nem is fogom egy darabig. Maradok, mert élni és tapasztalni jó, és ha jó, és szeretem az itteni körítést. Szép lassan változom. A város, és a körülvevő emberek formálnak, s nem ellenkezem.

Nagyon nehéz, nagyon magányos dolog országot váltani. Nem könnyű, sosem volt, sosem lehetett könnyű. De érték, és erő, és kincs, minden, amit elengedek, minden amit megtalálok, s mindaz, ami még nyitottabbá, még befogadóbbá érlel. Nem megyek haza. Még nem. Még egy jó darabig. Látogatni persze igen. De az egészen más. Most itt van a lábam alatt az egész pezsgő világ, és egyetlen pillanat alatt a 'bármi lehetséges' kifejezés egészen valóságossá vált. Megcsókolt egy hullócsillag és most én is itt lángolok válaszul. Tessék, mindig van valami új, igen, ki kell menni a világba. Egy pár napja, hete, úgy döntöttem, stratégiát váltok, vagyis itt az ideje egészen új szinteken netwörkölni, mert gazdagítani és növelni szeretném a szociális hálómat. Ez a következő lépés*.

*******************************************************************************

*Kiegészítés: Hiányoztok, és mindenki és minden hiányzik, ami nyár otthon, de legkülönösebben ti, a munka utáni ejtőzés a Kertemben, koncert a Kobuciban, hétvégi Balaton, a Badacsony... Fröccsök, séták, nagy beszélgetések, közös vacsorák, kirándulások... ezt pedig semmi nem helyettesíti. De ezt úgyis tudjátok, nem? Remélem. Ha esetleg mégsem, akkor mondom most.

könnycsordulás

A nagy-nagy feszültségek nevetés formájában is kitörhetnek, aranyló, gurgulázó vulkánként,  újra és újra felfakadva a forrásból... Az egyik legemlékezetesebb ilyen nevetésem utolsó éves egyetemista koromban volt: valami nagyon régi, szakállas viccet meséltem el egy elmefilozófia órán (amikor az indián és a rendőr találkozik), és mivel előtte utoljára talán általános iskolás koromban hozakodtam elő ezzel a viccel, annyira jól szórakoztam rajta, hogy nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ki kellett mennem az óráról, képtelen voltam abbahagyni a teli szívből való kacagást, még a könnyem is kicsordult. No aztán ezen a csúcsponton oda fordult,  hogy jaj de régen nevettem így, s így aztán elkezdtem sírni, hogy ó de jó is nevetni. Ezen a teljes képtelenségen pedig, hogy azért sírok, mert nevetek, illetve mert mióta nem nevetettem így, megint elkezdtem nevetni: egyszóval egy rendkívüli tíz percet töltöttem magammal a mosdóban és a folyóson.

Tegnap, péntek délután, rekkenő melegben és az irodai órák végén valami igen hasonló történt: a főnökömmel beszéltem skypon, amikor is írásban előadtam neki egy megfigyelésemet, miszerint az  egyik kollégánk Yoda. Szóban nem  lehetett, túl sokan voltak körülöttünk. Válaszul csak annyit írt hogy hahaha, de persze a hangjában több volt, és egy-két köhögős kacagás. Így aztán egyszerre csak kitört, az egész hullám, nevetés-cunami, le kellett tegyük a telefont mert így nem tudtuk a megbeszélést folytatni. Közben egy-két kollégám az irodában már azon nevetett, hogy én nevetek, nem tudva a viccet... könnycsordulás, katarzis, tonnasúlyok semmibe foszlása. S az érzés, hogy de hiányzott ez, Istenem, mikor is nevettem így utoljára...? De most nem fordult át, most ott maradt, este munka után meg kellett osszam a kollégákkal, még egy újabb hullám... aztán este egy véletlen úgy hozta, hogy egy másik társasággal maga Yoda is a közelben volt, s mivel egyébként is csatlakoztam volna a társasághoz, így külön, és kifejezetten azért mentem, hogy tőlem tudja meg elsőnek a viccet. Szerencsére, jó humorérzéke van, nem lőttem mellé. Megnyugtató. Végül is, most itt áll egy fél tucat vörös rózsa az asztalomon, amit e vallomás után egy szerencsés pakisztáni próbált eladni nekünk - kis rábeszéléssel, sikeresen. A hetediket a bárpultos lánynak adtam.

Egyszóval a csótányok és a vízhiány után/alatt annyira kisimult az agyam, hogy átférkőzhetett a humor a réseken, és feloldhatta a szorítást. Rendkívül hálás vagyok ezért... tényleg, igazán régen nevettem ilyen őszintén, szívből, könnycsordulásig. Mindenkinek kívánok egy ilyen kacagást a hétvégére! Katarzis. Ima. Szabadság. Újjászületés. Legyen nálad zsebkendő!

gravitációs zóna

Tegnap este munkából hazaérve, víz nem volt az egész házban. Délelőtt, kora délután, még minden rendben volt, aztán valami történt. Természetesen ez az este egybeesett az első vendéggel a következő szezonból...
Mit lehet ilyenkor tenni? Hazaérve dühöngés helyett, a lemondók nyugalmával adtam hálát azért, hogy legalább villany van még a lakásban.
Reggel pedig szépen elslattyogtam a gym-be (edzőterem+uszoda), ahol szépen lezuhanyoztam, és  hálát adtam azért, hogy ezt megtehettem.
S a többi? Nem tudom mi jön még, úgy tűnik, ez valami gravitációs csomópont itt, remélem ennyi kihívás elég lesz egy időre...  igyekszem sztoikus nyugalommal hálát adni azért, ami van (villany, eső, zuhanyzás a gymben), aztán majd csak jön másféle áldás is.

michael clayton

Lakás keresztbe-szellőztetés, amennyire csak lehet. Éjjel áll a levegő az utcákon. Befújtam körbe a nyílászárókat, a csöveket, a szellőzőt, minden esetleges helyet, ahol én emberi fejjel és logikával el tudom képzelni hogy egy ötcentis barna hatlábú lény be tud férkőzni az én barlangomba.
Borzalmasan kifáraszt ez a "harc", ma reggel is ezzel kezdtem... remélem, csak a korábban eltévedt s el nem kapott negyedik jött elő újra. Többet nem jön, az biztos. Arra jutottam, hogy valószínűleg a földszinti étterem miatt olyan vonzó ez az épület blokk, s az én harmadik emeletem. Vagy mert a mellettem lévő lakásban nem lakik senki... (na tessék, ez most jutott eszembe, lehet, hogy ott laknak ezek a disznók).
Eltelt a nap, mire a reggeli sokkból magamhoz tértem - újra. Ideje előre szólni a leendő vendégeknek, hogy készüljenek fel!
Ilyenkor érzem azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy délen fogok élni. Először is,  mert hiányoznak a hegyek és a zöld dús erdők. Másfelől, ezek a mindenféle lények, akiktől  - bár racionális okom nincs - szó szerint féltem az életemet, hiába vagyok sokkal nagyobb.

Micheal  Claytonnal lazítottam, ami egy film címe, és egy internations.org nevű oldalon szervezték mint filmes estet. Eldöntöttem, hogy ideje tisztességesen nekiállni netwörkölni (a hatlábúakon kívül másokkal is), mert lényegében egyedül vagyok, és kezd nagyon elegem lenni belőle. A munka nem elég, a munkatársak meg pláne nem. Kell még valami titkos összetevő a boldogsághoz. Az egy-két közelebbi baráton kívül nagyobb társaság is. Mindenféle emberből.

A filmtől leginkább semmit nem vártam, azt hogy jó lesz, még annyira sem. De kifejezetten jól esett - bár az első tíz percről lemaradtam. Lehetséges, hogy végül ezért is tetszett, az első negyven percben a sztorit próbáltam összerakni, hogy akkor miről is van szó, miről maradtam le, és mi a lényeg. Az, hogy George Cloony volt az egyik főszereplő, csak hab volt a tortán. És Tilda Swinton. Remek. Biznisz, biznisz,  biznisz. Meg a pénz. Meg az ilyen dolgok. Szemrebbenés nélkül átnyújtani egy (két) borítékot. Titkokat őrizni, és fejet hajtani, elfogadni, hogy az üzleti érdek felülír... bizonyos más, nagyon is emberi érdekeket... nincs új a nap alatt. De mivel egy profit cégnél dolgozom, nagyon érdekes volt az egész mese.
Teljesen szubjektív vélemény. Ráadásul oldalról láttam, ahonnan néha biztosan egészen másképp festettek a színészek, mint szemből! Tehát, egyszerűen csak odatette. Az asztal mellől fel az asztal közepére. Hogy mennyire könnyű a könnyebbnek tűnő utat választani a gyors siker és bizonyos régi dolgok érdekében, amik elódázásuk miatt bukást okozhatnak. Mert a következményekkel sosem kényelmes szembesülni. Ugyanaz a játék: nyerni, minden áron. Bármi áron. A párkapcsolatok. A psziché érzékenysége és törékenysége. A kiszolgáltatottság, a barátság. És az, ahogy a végső, legfontosabb kérdéssel szemben miként állítja magát az egyén. Cselekedetével. A "véletlenek". A hatalom, és a hatalom/győzelem akarása... meg fogom nézni az első tíz percet egyszer, hogy kerek legyen az egész. De jó film, emlékeztetőül, hogy mi az igazán fontos.

Nem gondolkozom arról, hogy továbbállok (leszámítva a lakást, hogy végre vége legyen ennek a feszült nyári bogarászásnak), de most hirtelen nagyon el tudom képzelni, hogy az itt-létem nem a végcél, hanem csak egy kezdete valaminek, egy egészen más útnak,  mint amit most még csak nem is sejtek. Teljesen megértem a nagynéném, aki Skóciában él. A maga hűvösével és fél éves sötétjével  is igen vonzó tud lenni az az Észak kontra... nem említem újra. És előbb-utóbb meg kell tanuljak vezetni, nincs mese; de jó, hogy még van legyőzni való félelmem, még van hova tovább. A film felrázott, a film előtti hét is, a glosszáló betolakodók pedig pláne. Szép kis kiképzésbe csöppentem. Egyre inkább az néha a benyomásom, amikor nem bírom kikapcsolni a fejem, hogy a földet nem a szüleinktől örököltünk, és nem a gyermekeinknek őrizzük, hanem ezektől a szarházi hatlábú barnáktól kaptuk "kölcsön"...
Egyszóval, vendégek, netwörk.. és páros tánc, mondjuk swing, mondjuk tangó, mondjuk rocky. A lakásban jó lenne novemberig kihúzni, hiszen addig írtam alá a szerződést, de van, amit nem kell erőltetni, ha nem megy. Még mindenesetre kivárok, mi lesz. Van elég dolgom a nyárra, annyi szent.

bizonyos tekintetben

Óriáscsótányokhoz - óriástakarítás. Lakásátrendezés. Boszorkányos praktikák, tűz-vízszentelés.
No meg egy gekkó is lakik kint az erkélyen, a ruta szomszédságában, valamiért nagyon szereti azt a fura szagú növényt.. ma is bekukucskált. Elhiszem, hogy ízlene neki az ötcentis, "húsos" páncélos jószág, de hát ő sem sokkal nagyobb nála, úgyhogy kívül még mindig tágasabb. Biztosan nem gyík, mert világos-fakózöld, és nagyobb a feje. A gyík máshogy néz ki.
Szóval a hullámzás közben elrendeződik a lakás, lett "kanapé", mert lett - ágyam, legalábbis már matracom, az első saját, hát egyszer ezt is el kell kezdni, bár lehet, hogy e tekintetben későn érő típus vagyok. Nem is igaz, vettem már ágyat, de az inkább kanapé szerű klik-klak volt, és Ikea. Ez most olyan igazi, gerincpihentető fekhely.
Egyszóval, zajlik az élet itt Barcelonában.
Hamarosan beindul a látogatók turnusa is, addigra pedig csak megjön az igazi gatyarohasztó nyár! Az tény, hogy már bekapcsoltam párszor a légkondit, volt annyira meleg a lakásban, hogy a hálószobába teljesen beszorul a levegő...

Rendkívüli izgalmak, ugye? Végül is az élet igen csöndesen csordogál, amikor a "szürke hétköznapok" újra felütik a fejüket... lassan nyolc hónap után már itt is tudnak lenni szürke hétköznapok.

A múlt héten Kisinyovban, Moldova fővárosában voltam egy konferencián - túl sokat nem láttam a városból, de a közepén a csoda-nagy zöld parkok elképesztően jó hangulatúak voltak. És jó volt újra találkozni régi ismerősökkel.

A "bizonyos tekintetben" Hamvas Béla egyik esszégyűjteményének a címe (Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis). De nem emlékszem miről szól, elképesztően fáradt vagyok (mostanában általában állandóan, mert igen rosszul alszom valami miatt az elmúlt egy-másfél héten). És amikor eszembe jutott, hogy milyen jó kis cím lesz ez ide, tulajdonképpen egy rejtői szaharai fordulattal jutott az eszembe, peckesen felkapott állal, eltartott kisujjal, s olyan balegyenessel, hogy három métert repül tőle az ember. Lassan elkap az a nyári hangulat. S a fricska az akart lenni, hogy ej, bizony, jó felnőttnek lenni, mert tulajdonképpen akkor és azt csinálom, amit és amikor akarom (kisebb-nagyobb csúsztatásokkal). Ami megtetszik, amit kitervelek, amire szükségem van - ha sikerül, lehet hogy hónapokig készülök rá apránként, de meg tudom venni, és pontosan úgy rendezem be az életemet, ahogy csak szeretném (ahogy képes vagyok rá). Bizonyos tekintetben.

Hamarosan küldök egy újabb részletet a következő Boldogság Magazinba, önbecsülés témában... úgy sejtem a jövő hónapban fog megjelenni. Az előző a májusi számban jelent meg. Olvassatok, ha még nem tettétek meg, és írjatok, hogy mit gondoltok a könyvről!

apró örömök

"Only today I am starting to feel the heavy 6 month adaptation process of a relocation." (E. V.)

Csak ma kezdtem el érezni az országváltással járó nehéz, hat hónapos alkalmazkodási folyamatot...

Az idézet egy ismerősömtől származik, a facebook-ról. És igaza van, teljesen. Minimum hat hónap a teljes adoptálódás, kevésbé easy-going személyeknél, mint például én, akár tovább is tarthat. Teljesen mellbe vágott ez a mondat, pontosan itt tartok, a nyolcadik hónap végén. 

Nagyon, végtelenül nagyon szükség van az apró örömökre. Egy-egy baráti szó, távolból értem nyúló hang, virtuális ölelés. Nem is tudom hogy lehet évekig ölelés nélkül élni? Bármilyen emberi, megértő, felfogó, befogadó, otthont adó ölelés nélkül.. Lehet, persze hogy lehet, annyi minden nélkül lehet élni. 

Apró örömök, mint a napsütés, vagy máskor éppen az eső, szikrázó villám, majd a külvárosi parkban a napsütötte föld, a mindenféle füvek és a száraz fenyő illata... egy-egy bensőséges beszélgetés egy-egy különleges emberrel, fél kéz ujjainál is kevesebb, akik mellett megpihenhetek - lélekben. 

Útkeresés. Nem működik az iránytűm, nem ér semmit. A hova, s hogyan tovább kérdések tökéletes annulálása, mintha nem lenne tovább (de van). 

Amiért ma végre írni akartam, az valami, amit hónapok óta csöndesen figyelek, várok, nem sürgetően, megadóan, hogy hátha megtörténik. És ma, megláttam, hogy a csoda lassan végbemegy, és megszületik... 

A  nagy, ovális mag hónapok óta félig vízben áll. Hátha. Egyszer már született így egy új kis avokádóm - azóta is otthon nevelődik. Most sem szúrtam át a magot. Lehet, hogy úgy egyszerűbb lett volna.

Mindenesetre, lassan, lassan, alig észrevehetően látszik, hogyan kezd a mag megrepedni, hogy valami feszíti belülről, micsoda erő kell ehhez, egy ilyen keménységet szétroppantani, s kitörni a zárt sötétségből a fényre, a levegőre, és gyökereket készíteni..! Hát ez a mai nap legapróbb, és legnagyobb öröme. Ugyanis éppen arra gondoltam, hogy nem várok tovább, kidobom a magot, és egy új maggal az átszúrásos technikát is kipróbálom. De nem kell. Türelem. Mindjárt megtörténik. 

Békés szombat... este: telihold bál, a tengerparton. Mint Mildi meséiben.

pörkölt

Hétfő, kedd, szabadnap, ma vissza az oviba!

Tegnap teljes sport-napot tartottam, ez volt a pihenés, és milyen jó volt! Az adrenalin az egyik legjobb drog. Végre kipróbáltam a Pilates-t, mert valahogy le kell dobni a felszedett plusz kilókat (kényelmesedek, ugye, már nem kell állandóan túlélni, élni is lehet), aztán úsztam, aztán egy kicsi szauna is becsúszott (itt kezdett sok lenni), majd este azért még táncra is elmentem... szokásos 5 ritmus. Na itt egyértelműen éreztem, hogy sok, így aztán hiába ettem egy kicsit a tánc után, hogy leföldeljem magam, nem igazán tudtam aludni.
De mindenesetre a táncon költészet volt egy ponton (áramlás/flow ritmus). Vagyis úgy táncolni, ahogy régen verset írtam: ráülni egy hullámra, és megpróbálni szavakkal testet adni valaminek, aminek nem szó a teste. Na de bonyolult, de az éppen aktuális, "igaz" mozdulatokat ugyanilyen nehéz néha megengedni, megmozdulni, mint megtalálni a legjobban odaillő szót egy ritmikus verssorhoz, stb.

Mindenesetre, a tánc előtt, és az uszi meg egyebek után, főztem. De a húsboltos zárva volt a délutáni szieszta miatt, így az egyszerű helyi CBA jellegű boltocska jött szóba. Vettem négy "pollastre*" combot (teljes comb). Valahol a hátsó agyamban gyanítottam, hogy ez bizony nem csirke lesz, mert az "pollo", de elhessentgettem az efféle gondolatokat, annyira a pörköltre fókuszáltam. Comb, comb, gondoltam, egyre megy. Nem lett rossz, de jó sem, valami fura van vele, mintha nem csirke lenne, egy fél combnál több nem csúszik le egyszerre... aztán ma este rájöttem, hogy tényleg pulykát perkeltem meg paprikával, hagymával, s egyéb földi jóval, azóta csak mosolygok az egészen, és töröm a fejem, hogy vajon mihez kezdek a maradék kettő és fél combbal. Lehet, hogy meghívok valakit ebédre...
Pulykapörkölt. Vörösborral. Hinnye na! Ez mán fogpiszkáló se' lesz... Egészségetekre! :))

______________________________________________________________________________
*Update. A helyzet rosszabb, mint gondoltam, ugyanis "pollastre" annyit tesz katalánul, mint: CSIRKE. Jól behúztak a csőbe. Tehát valószínűleg a vörösbor a ludas... :)

megérkezés

Hosszú, kilenc napos munkahét, három ország, pontgyűjtés a Miles & More kártyán. Már mondtam ugye, hogy idén szeretnék legalább az ezüst szintig eljutni? Lassan alakul. Ha így folytatom, még év vége előtt meglesz.

Nagyon elfáradtam. Ráadásul egy fontos találkozó miatt hamarabb jöttem vissza Barcelonába, mint ahogy terveztem - Budapestről. Egy kicsit fájt otthon hagyni a tavaszt, az illatozó fákat, a Fellini-t a Római parton, két nap még egy kis beleszimatolásra is alig volt elég.
Amikor leszálltunk Barcelonában nagyon dobogott a szívem. Vajon most "mi van?" Most hogy érzem magam? Mit érzek? Hol vagyok?
Nagyon furcsa, idők-terek közötti létezés ez, sehol sem otthon, levegőben, mint egy vándormadár.
De aztán megéreztem. Legkésőbb akkor, amikor beléptem a lakásomba, de már előtte is, az utcán, a taxiban, belépve, belecsatlakozva, belecsusszanva az itteni nyüzsgésbe.

Kiengedés, megérkezés, helyi szokások felvétele, nem hotel szoba, saját ágy, nothing is like sleeping at home. Hát ilyen megérkezni. Hazajönni. Lassan megint egylaki leszek, de már itt. Lassan vége az átmenetnek, csak éppen azt nem tudom, hogy akkor mi lesz. Hogy mi van, amikor nincs átmenet. Egyáltalában véve, mostanában nem nagyon tudok semmit, és igen kevéssé tudok bármire előre koncentrálni, ami egy héten túli időben van előttem, vagy akár pár napnyira. Elhatalmasodott rajtam a jelenben való lét (persze kisebb kitérőkkel a múltba és a jelenbe, de azért mégis). Hű de nehéz üresnek lenni, és csak szépen békésen létezgetni itt ahol és ahogy vagyok! Úgy megszoktam, hogy mindig csinálok, mindig törekszem, mindig el akarok élni valamit.
Űr van, s igen furcsa érzés nem rögtön mindenféle dologgal teletömni ezt az űrt, hanem hagyni lenni és kibomlani. Űr, s csend. River beneath the river. Folyó alatti folyó: a fent, a felszín sodrása erős, de a mélyben a vastag víz csöndesen hömpölyög, szinte áll. Legalábbis egyelőre ez a legjobb hasonlatom.

forrás

Először azért hallgattam, mert nem történt semmi - de ez a semmi is beszédes valószínűleg, hiszen a megszokott élet-tempómban történik, ami azt jelenti, hogy sok-sok munka van, és mellette valamennyi pihenőidő, utazások, egyebek.
Azután pedig nagyon sok történt hirtelen: és történik még most is. Munkában vannak a gyökerek. Ásnak lefelé, élhető földet, ízes, tápláló talajt találtak a mélyben. Május elején volt fél éve, hogy kiköltöztem Barcelonába, és mostanra érződik, hogy mennyi minden megváltozott bennem és az életemben.

Folyamatos tanulás van, szünet nélküli élet, élés, vannak jó és kevésbé jó választásaim, taposom a járatlan utam, hogy viszonylag kényelmes kis csapáson sétálhassak tovább.
Az elmúlt hónapban jártam Szófiában, és Szkopjében, egy picikét beugrottam Budapestre is - mindeközben annyi munkám akadt hirtelenjében, hogy aludni is alig volt időm, így aztán alig-ailg láttam valamit az idegen fővárosokból. Szófiában egy délutáni napsütésben két órára kiszöktem a hotelszobából, hogy egy rövidke időre legalább kiszórhassak mindent a fejemből. Majdnem szétfeszítette a sok feladat. Találtam a hotel közelében egy ismeretlen, de szökőkutakkal és rügyező gesztenyefákkal övezett kis teret, a téren napos foltokat, a napos foltokon padokat; egy üres padra leheveredtem, úgy, ahogy voltam, és üres fejjel csodáltam a levegő illatát, a rügyező, fiatal-zöld gesztenyefa ujjakat, az ide-oda röpdöső és trillázó, párjukat hívó rigókat... remek pihenő volt. Rájöttem arra is, hogy a sok papagáj, fecske és pálmafa közt mennyire hiányzik nekem a jól megszokott kontinentális tavasz: elsősorban a gesztenyefák és a rigók.

Csönd van, és üresség, jobban kézre áll a papír és a toll, mint a klaviatúra. Itthon alig kapcsolom be a gépet, annyira hosszúak az irodai órák, nincs semmi  kedvem itthon is a gép előtt pislogni. Így aztán, pontosan olyan,  mintha hallgatnék. Jönnek  látogatók, kedvesek, örülök ittlétüknek, kivéve  egy-kettő olyannak, akik ittléte igazán nem kedves, leginkább azért mert borzadok tőlük: öt centis, kitinpáncélos, ízelt lábú betolakodók; először csak az utcán találkoztam velük, attól is megrettentem, és nagy ívben kikerültem, no de amikor a lakásban jelent meg egy hódító, és a kanapé széléről széttekintett "új birodalmán", akkorát sikítottam, hogy még én  is megijedtem tőle. Nohát. Az otthoni 2-3 centis kollégákat sem szívlelem, de ez túltett mindenen... Szerencse, hogy anyukám épp itt van látogatóban, így sikeresen segített likvidálni a gaz betolakodót (ő is sikított először). Ez pedig itt állítólag természetes, amint jön a meleg, csöveken, egyéb helyeken megindulnak... remek hír. Először és igen komolyan fontolgatom, hogy lehet hogy mégis inkább Skóciába vagy Norvégiába költözöm!
Úgyhogy vettem csótánycsapdát, megtanultam hogy mondják angolul (cockroach) és spanyolul (cucaracha), és megtanultam, illetve tanulom, hogy ne fagyjak le, ne meneküljek, ne borzadjak, ha felbukkan, hanem hősiesen csapjam agyon. Ami nagy művészet, nem csak azért, mert tényleg a sejtjeim mélyéig borzadok tőle, hanem mert rendkívül gyors.

Emellett a héten a lakás ajtajának zárja is elromlott, így egészen estig ki voltunk zárva, remek volt, tényleg, szerencsére sikerült este kilencre megoldani a problémát. Kellett egy kis hisztit bevetnem a főbérlőnek, hogy a "hej ráérünk arra még" állapotból a cselekvésbe lépjünk - itt ugyanis kell a tulajdonos jelenléte ahhoz, hogy egy avatott kezű szakember kinyissa az ajtót. De ezt is megoldottuk. A lényeg az, hogy úgy fest Barcelonában az élet nem unalmas.

Kanapé még nincs, de gyűlnek a virágok... és a képek a falon. Továbbra is végtelen lassúság van bennem, mint ahogy egy növény nyújtózik a fény felé alig észrevehető mozdulatokkal. Csöndesség van, üresség van, gyógyultság van. Mert egyik pillanatról a másikra, egy öt ritmus tánc alatt (már megint :) ) Amara Pagano-val, aki a "Fire of love" vagyis a "Szeretet Tüze" címmel tartott órát - szóval az egyik pillanatról a másikra felébredtem. Meggyógyultam. Eddig soha nem tapasztalt örömkönnyek - édes, nem fájó, nem maró, megkönnyebbülő könnyek. (Amelyekről Tuck & Patti énekel a "Tears of Joy" című dalukban). Nem akkor először, mert először pár hete éreztem, de akkor és ott tudtam átélni teljesen, befogadni, felismerni, kimondani. Rendkívül csodálkozom azóta is, és teljesen újnak, teljes-nek, egésznek érzem magam. Valami helyrebillent, azok a bizonyos élet-sebek, amikről itt írok, begyógyultak.
Csak most értettem meg, hogy mit jelent - vagyis milyen érzés egésznek lenni. Csodálatos. Teljes. Békés. Pislogok befelé, ahol a seb volt, és nincs ott, csak a helye van, a helye, s alatta élő, lélegző, vibráló belső univerzum. Nem felejtettem el, még eszembe jut, és benne van a szokásaimban, tetten érem, látom, amikor ez irányít - de azt is látom, hogy meggyógyult. Nem, nem látom: átélem. Gyógyulás vagyok. Valahogy egyre mélyebben és mélyebben a teljesség felé. A legjobb az egészben az, amikor újra felfedezem a szeretet forrásait, amelyet lezártak a réges-régi fájdalmak, félelmek, sebek.  A szeretetet, ami nem fáj. Olyan, mint egy követ elmozdítani a forrás útjából, és belekortyolni a hűs, friss, kristálytisztán zubogó vízbe.
S mint a békés barmok a falu határában a földeken, most csöndesen emésztek és kérődzök.

Legszívesebben elmennék valami farmra, ki a természetbe, zöldbe, állatokkal dolgozni, napon sütkérezni, egyszerűsödni, hallgatni, hogy még jobban átélhessem, megfigyelhessem, szabadjára engedhessem ezt az új, ezt a régi-új Én-t. Ehelyett hétfőn dolgozni indulok újra, reptérre, repülni, de ez jó, ez is nagyon jó, majdnem olyan, mint egy legelő.

a filozófus taxis

Már nem zavar, amikor egyedül ebédelek/vacsorázom idegen városokban, és furcsán néznek a pincérek. Valahogy már észre sem veszem. Vagy legalábbis, Szófiában nem vettem észre. Valószínűleg azért, mert gondolkodni sem volt időm, annyira sűrűn munkás volt ez az utóbbi két hét, amióta visszajöttem otthonról Barcelonába - és újra útra keltem.

Munkaterápia, nagyon jó, szépen megtanít fókuszálni - bár néha olyan dolgok is kívül rekednek a gondosan kordában tartott figyelem mezsgyéjén, amire jobb lett volna figyelni. Az utóbbi napok jelmondata a már korábban emlegetett "Lassan öltöztess, mert nagyon sietek" spanyol közmondás volt: egyszerre 3-4-5 különböző, de egyenlő fontosságú dolgot igyekeztem összeegyeztetni, lelevelezni, megválaszolni, s a többi. Elfáradtam.

Most apró töltekezés itthon, Barcelonában, mert így volt a legegyszerűbb megoldani a mostani kelet-európai körutamat, s ugye két otthon töltött éj a saját ágyban nem hanyagolható el! Azzal együtt, hogy bár voltak kisebb-nagyobb hiányosságok a szófiai hotelemben (ami pedig egy Sheraton volt... pl. nem égett két lámpa, az íróasztal lámpájába izzót kellett kérjek, mert nem volt benne, s eleinte sem a TV sem az internet nem ment, de a szerelő benyomott valamit hátul a smartTV-n, s akkor életre kelt), nagyon jó volt, mert az ágy, az ágy egészen pontosan nagyon megfelelő volt, csöppet sem puha, hanem kellemes keménységgel vízszintesen megtartó.
Mivel végigdolgoztam a Szófiában töltött időt, a találkozókat leszámítva a hotelszobából, megint keveset láttam a városból, de nagyon tetszik, nagyon jó kis helynek tűnik, otthonos, közép-európai kontinentális tavasszal, virágzó cseresznyefákkal,  gesztenyefákkal, hűs széllel. Nagyon szeretem ezt a kontinentális tavaszt.. persze a narancsfák illata, a szállongó nyárfaszösz és a papagájrikoltás is ér valamit, teljesen igaz, de azért a rigók tavaszi koncertjei nagyon hiányoznak itt. No meg az aranyeső.
Az egyik délután, a találkozók s egy több órás telefon után úgy döntöttem, három órára megszököm, mert annyira túltöltött és kifulladt volt már a fejem, hogy semmire sem volt jó. A hotel közelében találtam egy parkot, a parkban egy kis szökőkutat, a szökőkút mellett egy teret, ami tele volt padokkal, a padok közt egy viszonylag napos és üres padot; erre a padra leültem, majd leheveredtem, s vagy egy órát szundikáltam a kellemes szófiai tavasz városi zsongásában, madárcsiripelésben, fiatal gesztenyefalevelek nyújtózó, friss zöldellésében.

Útban Szófiába egy filozófus taxis vitt ki a reptérre - őt sikerült leintenem a hajnali órán a városban. Nagyon beszédes kedvében volt a korai idő ellenére, először megvitattuk milyen az élet Barcelonában,  persze panaszkodott erre-arra, leginkább arra, hogy milyen drága minden, stb, majd hogy bizony itt arra kényszerülnek sokan, hogy együtt lakjanak családdal, közösséggel, barátokkal, mert igen drága a megélhetés, s egyebek. Osztán, hogy-hogy nem, egyszer csak kikötöttünk valahogy ott, hogy egy műszíves embernek nincsenek olyan intenzív érzései, mint annak, akinek nem volt szüksége ilyen műtétre és kütyüre. Azt mondta, ismert valakit. Ehhez túl sokat nem tudtam hozzászólni, mert nincs ilyen irányú tapasztalatom, sőt, nem is olvastam ilyesmiről. Mindenesetre, elsőre elég absztrakt állításnak tűnt. Fel is ébredtem tőle. Azzal folytatta a filozófus taxis, hogy van egy orvos, aki a lélek súlyát akarta kikutatni. Merthogy, ugye látható a különbség élő és halott ember között, s így talán mérhető is orvosi műszerekkel igazolva az test súlyának különbségét lélekkel és lélek nélkül. Így tehát az orvos mindenféle neurológiai meg egyéb vizsgálatokkal próbálta elméletét igazolni, és sikerült is megállapítania valami súly-értéket. De aztán egyszer találkozott valakivel, aki a Korán ismeretében jártas ember volt, s ez az ember azt mondta neki, hogy bizony az alvó ember pontosan ugyanolyan, mint a halott ember, e tekintetben, merthogy a lelke nincs vele, s olyan,  mintha halott lenne. Az orvos erről még nem hallott, újra elvégezte a vizsgálatait, ezúttal alvó embereken is, majd megállapította, hogy igaza volt az embernek. A sofőr nagyon lelkesen ecsetelte, hogy bizony a Korán már régóta tud erről a dologról, miszerint, az alvás, az olyan, mint a halál. (Ezen a ponton jutottam el oda, hogy biztosan Muzulmán hívő, amit már gyanítottam korábban is a beszélgetés folyamán).

Keleten, a keleti filozófia és misztika az alvást kis halálnak nevezi... nem olyan nagy újdonság ez, de korán reggel, a barcelonai reptér felé fejtegetéseket hallgatni arról, hogy az érzelmeink a szívünkben laknak, és ha nincs szívünk vagy műszívünk van, akkor nem érzünk semmit, valamint hogy a lelkünk, amikor alszunk, akkor nincs velünk, egészen furcsa, in medias res kezdetnek hatott az utazás reggelén. Egy új fejezet kezdetét jelzi, amiről majd máskor.
A sofőr kedves volt, bár az elég furcsa volt, hogy a nőkről kizárólag úgy beszélt, mint akik otthon vannak és gyerekeket nevelnek. Mindenkinek megvan a maga világrendje. Mindenesetre nagyon kedves volt, mosolygós - és akárhogy is, más és más módon gondolkodunk, nagyon megörültem annak, hogy egy gondolkodó emberrel beszélgethettem! Tényleg felvillanyozott. A filozófus taxis. Már csak azért is, mert igazolva látom azt az elméletemet, hogy valahol mindannyian filozófusok vagyok, ha úgy tetszik, "sufnifilozófusok", mert próbáljuk megfejteni magunkat, a világot, a másikat, és a világhoz és a másikhoz fűződő kapcsolatainkat.

Holnap délután újra útra kelek, kíváncsi vagyok, milyen csodákat tartogat a következő hét! Remélhetőleg a munkatempó egy picikét élvezhetőbb lesz... a nagy sebesség több lehetőséget ad a hibázásra is, s a folytonos, több irányra állított feszült figyelem igen elfáraszt. De hát, ilyen a tanulóidő, az edzés az edzés, s végül a figyelem is erősödik, ha folytonos sarkallásban van - csak a pihenésre, lazításra is kell idő. A semmittevésre, amikor leülök, és nézem, hogyan nő a fű magától. Valami ilyesmire készülök ma, megnézni  a Tibidabo hegyecskét a maga ötszáz-valahány méterével Barcelona felett.

hetifény

Az évad eddigi legsűrűbb, legmunkásabb hete. Három különböző dolgon dolgoztam egyszerre, s voltak pillanatok, amikor négy is volt az a három...
Mondhatnám, hogy végre, de nem mondom. Egyszerűen csak pislogok, mint az egyszer leveli béka, amikor jön az árvíz. Ugyanis gagyimacira dolgoztam magam a héten (ne kérdezzétek, honnan ez a kifejezés, de így van). K.O. Egyébként is elég hosszúak itt az irodai órák, amit azzal próbálok kompenzálni, hogy vagy később érek be, vagy hosszabb ebédszünetet tartok: ezek egyike sem igazán volt jellemző ezen a héten. Sokkal inkább a zsinórban egyhuzamban ledolgozok 8-9-10 órát, egy picike ebéddel, aztán pedig uccu neki, vissza az íróasztalhoz/telefonhoz/skyphoz stb... De azért alapvetően inkább örülök, akkor is, ha kétszer is este kilenc fele sikerült elszabadulnom. Elszökni a fitneszterembe úszni pedig igazán feldobja a napot.

Egyszóval ezen a héten dolgoztam,  dolgoztam, dolgoztam, ja igen, meg még egy kicsit dolgoztam, és közben elkezdtem megtanulni gitározni, ami azért enyhe költői túlzás: elkezdtem megtanulni egy adott dalt egy kölcsön kapott gitáron. A gitár kézzel készített, számozott hangszer, tavaly készült, még olyan friss gitár illata van (vagy friss hangszer illata), akárhányszor előveszem betölt a gyanta illata (vagy a frissen munkált, ragasztott fa).

20 fok, tavasz. Zseniális. Hétvégén talán látok majd valamit a napból is, a héten csak a narancsfák esti illata jutott - de elégedett vagyok ezzel, sőt, boldog. Egyszerű. Különösen ha kialszom magam: egyszerűen boldog. Bizonyos estéken pedig sörbetyár.

a narancsliget eszenciája

A narancsfák illata. Nem tudom hogyan, és honnan érkezik, mert amennyire meg tudom állapítani, még nem virágoznak, rajtuk vannak még a telet átvészelt tavalyi narancsok, stb. De lassan-lassan bontogatni kezdik az ifjú, hirtelen-zöld leveleket, amelyek frissen nyújtóznak nap felé.

Estefelé, Grácia negyed szűk utcácskáiban észrevétlen illatozni kezdenek a narancsfák, s nem eresztenek. Éppen hogy csak bekúsznak az észlelés mezejébe, nem tolakodóan, finoman, sejtetően, mint valami öröm eszencia, amelyből egyetlen csepp megváltoztat egy életet.

Tehát a tenger, a napsütés... és a narancsillat. Mert problémák itt is vannak, de valahogy az egésznek más a kontextusa, más a háttérképe, más az illata. Narancsliget, az utcámban, a balkonom alatt.

Gondolatok pakolásról, utazásról...

...és hazáról. Húsvét előtt.

***

Lassan hazaindulok, haza - indulok! -, s ilyen nehezen régen kezdtem pakolni, mint ma. Mázsás súlynyi fáradtság, de egészség, lustaság, női ritmusok... micsoda felkavarodott helyzet. Jobb ülni, és semmit sem csinálni, megvárni, míg a dolgok elrendezik magukat.

***

Ha a külső terem a belsőt mutatja, akkor bőven van még utam a káoszból a líráig... lassúság, édes lassúság. Csak azt a rendet találjam meg egyszer, kint, stabilan. A helyem, önmagam. Önmagam nem tudom elveszíteni... nem "tárgy" vagyok, mint egy pénztárca, például... a "hol" s a "vagyok" összemosódik. Időtlenség.

***

Eszembe jut az új pápa, Ferenc pápa egyik személyes emléke, amelyet az első Úr Angyala imádságában idézett egy Argentin nénikétől (persze megint nem pakolok, mert írok, s jó harminc percbe kerül, míg megtalálom a vonatkozó levelet, hírt, részt, de megvan). Illetve annak egy része, de a teljesség kedvéért az egész rövid kis élményt ide idézem:

"Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét.

Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat – meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha Ön nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát”. Honnan tudja? – kérdeztem tőle – folytatta a Szentatya. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne".

Kedvem támadt megkérdezni tőle: „Mondja, hölgyem, Ön a (Pápai) Gergely Egyetemen tanult? Mert ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha! 

Hát akkor hol van a probléma? – kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk."

 

De ebből az egészből egészen pontosan, szinte odahallgatva az élő jelenetbe, ez a mondat ragadott meg: Isten mindent megbocsát, mert ha nem bocsátana meg mindent, a világ már nem létezne. Ez az irgalom, hogy Ő soha nem fárad el bennünk, csak mi tudunk elfáradni.. azt viszont nagyon. Nem is tudom, hogyan lehet ezt elmondani, talán nem lehet, talán ez a legszebb mese, ahogy Ferenc pápa mesél a nagymamáról. De mégis, ez a mese, igaz mese. Nagycsütörtök közeleg: mi más számítana egyéb a világon, mint a szeretet s az irgalom? A szeretet, s az irgalom, amely a világ - a látható és a láthatatlan világ apró sejt-hálózatát összetartja, hordozza. Térdre borulós és táncra perdülős... ima. 

***

Félek hazamenni. Aki tépte el már szívét attól, akit nagyon szeret, s mégis tudja, el kell válniuk, az tudja, milyen érzés újra látni a szeretett lényt. Szerelem, de mélyebb, mert ezt nem lehet eldobni, nem lehet elfelejteni, igenis a föld, az anyai szó, az apai béke, ami táplált. Szembesülés. Elmenni, maradni... eljöttem. Majd egyszer hazamegyek. Most látogatóba csak.
A tanoncokat (ha tetszik: neofitákat) elküldik hosszú tanuló útra idegen földekre mielőtt ők maguk mesterekké válnának, vándoroljanak, gyűjtsenek, ismerjék meg az idegeneket, tanulják meg a csak szélsőséges körülmények között megtapasztalható tehetségeiket, fedezzék fel gyöngeségeiket, s hogy mi minden olyan dologra képesek, amire sosem gondoltak volna. Mester sosem, de mindig is alkimista szerettem volna lenni. Mint Paracelsus. Mint a középkori misztikusok (kár, hogy semmilyen holt nyelven nem beszélek). Végül megtanultam, mit jelent a honvágy. Tanulok vágyni arra, ami az enyém. (Simone Veil).

***

Nehezen szakadok el az újtól: furtonfurt kettősség. Menni és maradni... Hosszú az út mire ebből az átmeneti időből "hazajutok", s otthon leszek ott, ahol vagyok. A helyemen. Lassan megterem, s érik a türelem bennem, nem sietek, nem siettetek. Azt remélem csak, hogy tovább már nem lassulok, mert akkor lajhárrá leszek. De most inkább mormotává, mert szólít az idő. Reggel is lehet még pakolni.

Néha egy kicsi szex...

Vannak újra és újra visszatérő bölcsességek, amelyek a kontextustól függően új és új értelemmel telítődnek időről időre. Mindig ugyanaz, és mégis mindig valami más.

Utazások, felfedezések, káosz van, na, lassan kanyargó ösvényekkel a láb alatt. Gitárt kéne venni talán, s megénekelni ezt a szomorú vidámságot, csiklandós iróniát. Szétfolyik az idő a napok homokóráiban, alig marad valami az ujjaim közt, miközben szép lassan, meggyógyulok. Meggyógyultam. A küzdelemnek ritkán van értelme, a legkevésbé akkor, amikor önmagunk ellen küzdünk. Lassan letelik az ötödik hónap, lassan akklimatizálódom. Még lassabban. Még mindig nem álltam be a pályára, még mindig csak lebegek, csak útban vagyok. (Mínusz "csak", és lehet, hogy az adott helyzetemben ez a legtöbb, amit tehetek: hogy lebegek és úton vagyok).

A dohányosokról mostanában az jut az eszembe, hogy rendesen vegyek levegőt, mert mindig elfelejtem megtölteni magam jó mélyen a levegővel. Karnyújtózás. Az esti főzőcskézés idején sisteregve zenél és táncol a rántásban lévő csirkemell. Tanulom a honvágyat, az anyanyelv ízét, a kiköltözöttség- és országváltás semmivel össze nem hasonlítható élményét. Micsoda blamázs, hogy mire pont megtanulunk mindent, éppen menni kell, mert lejár az időnk...
Bukarestben mindenki dohányzik. Mindenhol. Már el is felejtettem. 

Eszembe jut, hogy semmire nem vagyok jó (és ekkor emlékeztetnek, hogy a néha a rossz döntések azok, amelyek a JÓ helyre vezetnek),

eszembe jut Bandi a hegyről, a tavaszi fű illata, a rigók (ó de hiányzotok), a serpenyőben töppedő cukkinik és padlizsánok, hogy könnyedén kéne venni ezt az egész életet, de az a 21 gramm nem enged magából, talán ezért kell a filozófia, ezért kell a művészet, ezért kellene átfúrni és felaggatni a múlt éjjel a tengerparton szedett kagylókat, de mivel lehet átlyuggatni a kagylók mészhéját, segítség! Minifúró kéne, de a múltkor is csavarhúzógépet vettem fúró helyett, nem gyanakodtam eléggé. Hellyel-közel barkács-antitalentum. Kupálódok. No meg aztán, minek az a kicsi szex, ha utána meg mindenki mérges... Bandi a hegyről, mint Alanis Morrisette az Ironic-ban, csak kicsit másképp. Azért Bandi a hegyről most találóbb. Mély filozófia, mint Douglas Adams 42-je. Azt hiszem, mindenki a tavaszt várja, nincs mese, valamiért úgy érzem ez a tél minden idők leghosszabb tele amit eddig átéltem, s a húsvétot is várom, jöjjön az Ünnep, s éljen Ferenc, a pápa. Na tessék, ez minden együtt, ne mondja senki, hogy egy teáskanál érzelmi szintjén mozgok, mint Ron, bár néha kifejezetten jól esne... ha tudnám, mi van. Mert, mostanában nem tudom, a saját magam legnagyobb meglepetésére. Ez a káosz. Disconnectedness. Vagyis nem kapcsolódás, elveszettség, talajvesztettség... amit a leföldeléssel lehet gyógyítani.
A héten végre nem utazom, a héten végre megyek táncolni. És azt fogom tenni, amit hónapok óta kerülök: lassú leszek és sebezhető, nyitott és zárt egyszerre.. A káosz legmélyén, az el nem apadó vizek mezsgyéin. Hagyni lenni, ami van. Ennyi a varázslat, azt hiszem. És akkor nincs harag, nem lesz harag, senki sem lesz mérges, vagy ha igen, azt is szépen lehet hagyni, majd letenni, úgyhogy Bandit is leteszem, s maradok magamnál.

"If you don't do your dance... who will?" - "Ha Te nem táncolod a táncodat, ki fogja?" 

kérdezi Gabrielle Roth, az öt ritmus tánc meditáció megalkotója, akivel ebben az életemben már nem fogok találkozni...

Meghívó

Hit the Road, Jack!

Vissza az útra. Hello Zagreb, hello Ljubljana, hello 1 fok. Hiányoytál. Szeretem a telet. Kell ez a baciölő hideg, ez az influenzapusztító cidri. Másképp nem megy, csak úgy, mint a mediterrán népségnél, akik szerint 5-10 fok nem elég hideg ahhoz, hogy központi fűtéses házakat tervezzenek... (szerintem igen).
Antibiotikum kúra (szerintem más nátha és influenza törzsek tanyáznak a peninsula Barcelona felőli részében, mint kis hazánkban, ezért aztán sokszoros keveredés, de jó hír, hogy hat az anti-bio), s utazás. A legjobb együtt. Csodás dolog végre megérkezni majd' 12 óra cincálódás után. S a mai nap tele volt meglepetésekkel.

Barcelona-Zágráb, sima ügy, egy bécsi átszállással - azt nem tudom visszafelé hogy fogom ezt az átszállást majd potom harminc perc alatt megvalósítani, de van rá némi sansz, hogy sikerül. Ráérek még aggódni ezen. Zágrábba megérkezvén, megtaláltam a taxit, szuper, s kértem, hogy akkor gyerünk a központi vasútállomásra. Mentünk is, de közben a sofőröm nagyon kedvesen megkérdezte, hogy hova tartok, mert hogy az a helyzet a központi pályaudvart a napokban lezárták, és valószínűleg máshonnan mennek a vonatok. Odakukkantottunk, így is volt, s ügyes volt mert még a következő állomásra is ő vitt el - ugyanis felajánlotta hogy segít kideríteni az ügyet. Védőangyal, vezető és taxisofőr mellékállásban. Szerencse, véletlen, áldás, ilyesmik.

A kis - de tényleg kicsi, kisebb, mint a Kelenföldi otthon - állomáson WC sem volt, a jegykiadó kisasszonyokhoz tudtam besurranni (ott is nagyon kedvesek voltak, és beszéltek angolul ó ye), majd kiderült, hogy este 7-kor a 6.30-ra várt vonat még nem érkezett meg (ó ye), így nem kell két üres órát eltöltenem azon az állmáson, ahol nem költői túlzás azt kijelenteni, hogy nincs semmi (egyetlen várakozóhelység a jegykiadókkal együtt). Egy kis várakozás, s begördült a vonat, helyem is lett, majd egy kis várakozás a határ előtt, határ után, s zsupsz! meg is érkeztem Ljubljanába. Azt hiszem ez is egy olyan város, ahol tudnék élni, nagyon hangulatos, kellemes légkörű. És van tél, igazi tél. Megszívlelendő. Jól esik ez az igazi hideg egy kicsit, persze valószínűleg nem 3-4 hónapig, de most a barcelonai nyirkos ál-hidegből becsöppenni az igazi tél végi hűsségbe, hófoltokkal, remek érzés.

No hát ennyi. Megérkeztem. Adtam az útnak rendesen, ahogy Jacktől várták! De én azért még visszatérek Barcelonába.

Maslow piramisa

Abraham Maslow híres-neves, európai gyökerekkel rendelkező tengerentúli pszichológus az Egyesült Államokból. Különösen nevezetessé a saját nevével ellátott - Maslow-piramis - kidolgozása tette. Briliáns ötlet az egész: piramisba rendezte a szükségleteket, ahol is a legszükségesebbek legalul, a piramis alapjánál, míg a "luxus" szükségletek legfelül, a piramis legtetején helyezkednek el. Íme:

Nos, egy kicsit továbbfejlesztve - vagy bontva - az általánost az egyedire, azt hiszem mindannyiunknak megvan a maga külön bejáratú Maslow-piramisa, ahol olykor az alapszükségletek között olyan dolgok is szerepelhetek időről-időre, ami máskor a luxus kategóriába esne.
Ma este világosodtam meg olyan dolgokról, amelyek ehhez a témához vezettek. Illetve, ilyenkor mindig felmerül bennem egy régi kérdés: miszerint, a változás vajon egy csapásra történik, vagy hosszú idő alatt? Tyúk-tojás jellegű kérdés, de nem az. Szerintem a helyes válasz az, hogy a változás előkészítése lehet hosszabb vagy rövidebb idő, de maga az aktus, vagyis a változás, helyesebben a változás felismerése (pl. éhes vagyok, letörött a körmöm, hideg van, hiányzik valaki, bedöglött a számítógép, stb) az egyetlen pillanat töredéke alatt történik meg. Lehetnek előjelek, az előkészületre utaló jelek (általában vannak), amelyeket nem mindig veszünk észre, de azért vannak, s aztán: zsutty! Ott találjuk magunkat a változás kellős közepén.

No meg aztán, az alappiramis számtalan síkra bontható: attól függően, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyok, az alapszükségleteim mennyire vannak kielégítve - mert például az avokádó igencsak luxus, attól függően hogy a világ melyik pontján élek, de annyira nagyon jól esik, hogy néha már hiány-szükségletként jelenik meg, pedig vannak más alapélelmiszerek. Érzelmi állapottól is függ ez az egész, meg egészségtől, kulturális vagyis tanult elemektől, s a többi. Rengeteg dolog jut eszembe egyszerre erről, de most inkább inkább rövidre fogom, mert közeledik a pizsi ideje.

Szóval az én szükséglet piramisomon igen előkelő helyen szerepel (az ölelés mellett, a baráti, szeretettel teli, a másiknak örülő, s ezt az örömet vele megosztó ölelés mellett) a minőségi beszélgetés. Lehetne együtt gondolkodásnak, vagy együtt filozofálásnak nevezni, de sokkal inkább arról van szó, amikor megosztod a gondolataid egy adott témáról valakivel, majd ő is megosztja az ő gondolatait, s ezek a gondolatok nemcsak összeérnek, hanem átfedésben is vannak, majd pedig a másik gondolata inspirál arra, hogy tovább indulj, még mélyebben fedezd fel azt a dolgot (vagy mást) amiről éppen beszélsz... túl a felszínen, a hétköznapi dolgokon. Ma volt részem ilyenben egy új ismerősömmel, nagyon-nagyon feldobott, s persze közben a felismerés is megérkezett, hogy mennyire hiányzik ez.

A hosszú szünet oka a munka. Ami mostanában hol ide, hol oda visz, repülök a széllel mindenfele. Múlt héten Grúziában jártam egy konferencián, ahol a konferencia után csoda-barlangvárosokat is megmutattak, elképesztő az egész. Képeket töltök fel, amint lesz rá időm. Aztán itthon (Barcelonában) munka+alvás a program, merthogy megint sikerült elkapni valami bacit, hihetetlen hogy lényegében január eleje óta ki-be járkálok ebbe a dög influenzába... Azt hiszem most bosszulja meg magát az, hogy tavaly (2012-ben) semmit nem pihentem, mert szabadság helyett született a könyv. Sok dolog van a betegeskedés mögött, ez bizonyára az egyik. Jövő héten pedig folytatódik a roadshow: vasárnap irány Ljubljana aztán Zágráb, egy kis kitérő vissza Barcelonába, majd Bukarest. Ma hazafelé arra is rájöttem, hogy pont mire megszokom, hogy itt vagyok, a hét végére, addigra utazom megint... sebaj. Csak legyek végre egészséges.. nagyon nem jó ez a csökkent üzemmód. A héten minden nap legkésőbb tízkor ágyba parancsoltam magam: az alvásnál nincs jobb orvosság (mert tényleg mindent de MINDENT eszem-iszom, még diétázom is, és semmi hatás.. csak picurka).
És persze, csak hogy véletlenül se unatkozzak, egyelőre apránként, de nekiálltam újra az orosznak. Mert mi mást tanuljak itt Barcelonában, mint oroszul beszélni? :) Szóval a szokásos pörgés van, végtelenül csöndes barlangi idővel váltakozva. És sok alvással. Sok-sok alvással. Máris kések a pizsi-találkozómról... úgyhogy: Спокойной ночи! Jó éjszakát!

vissza a vízhólyagokhoz

Azt még nem tudom, holnap hogyan fogom érezni magam, de a széttáncolt talpaimból kiindulva érezni fogom - azt az elmúlt egy, majd előtte két hónapot, amikor nem tudtam annyit táncolni 5 ritmust, amennyit jólesett volna. Úgy tűnik újra szoknia kell a kis mezítelen tappancsomnak a kiképzést...

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, mit használtok a gőz kiengedésére, de én ennél jobbat még nem találtam magamnak. Biztosan azért, mert a mozgás mindig is lételemem volt, s öt éves korom óta táncolok - de ez az élmény szinte semmivel nem hasonlítható össze. Ja igen, de valamivel igen: egy igazán jó páros éjszakával. Na. De néha még annál is jobb.

Most érzem igazán úgy, hogy megérkeztem, hogy minden megvan, amire vágyom ahhoz, hogy jól legyek itt (majdnem minden). Azzal együtt, hogy minden 5ritums tanárnak megvan a maga stílusa, és eleinte kissé fura volt a hölgy aki tartotta, mert két-két számonként megállt mutatni, magyarázni, és nekem túl sokat vezette a csapatot  (tényleg csak az jutott eszembe, hogy na ez most pont olyan, amikor akkor megszakítjuk amikor végre jó kezd lenni, s abbahagyjuk, amikor nem  kéne, ejhh, na, vigyük már legalább egyszer végig azt a hullámot... ).. de aztán mégiscsak jött az a hullám a végére, teljes egészében, gyönyörűen, és így már nagyon jó volt. A félreértések elkerülése végett a hullám itt egy teljes öt ritmus kört jelent, ami: az áramlás, a staccato, a káosz, a líra, és a csend teljes köre. Édes elengedés, édes szabadság!

A zenék is és a csapat is nagyon jó volt. Közös-ség. Más, új, minden új, az életem is, teljesen hülyeség azt várni, hogy ugyanolyan legyen, mint otthon. Ne is legyen ugyanolyan! Inkább tanulok s változom, elengedek, befogadok, alakulok...

Úgyhogy éljenek a vízhólyagok, a letáncolt tappancsok, a jólesően fájó izmok, a kimosódott mindenféle dolog helyén marad üresség, a lüktető erek, a pulzáló szív, a lélegzet, minden mozdulat, s egyáltalában véve ez a test, amit meg tudok mozdítani, amivel tudok táncolni. Test nélkül igen nehéz lenne táncolni. Már ezért megérte megszületni :). 

harmónia

Harmónia.

Először is, Harmonia egy görög istennő, Arész és Aphrodité leánya.
Másodszor, egy japán regény (nem olvastam), Itó Szatosi tollából.
Harmadszor egy zenei fogalom, amely egy adott zenei szakaszt jelöl.

Ezek egyikére sem gondolok, de jó a kályhától indulni.

Az értelmező szótár szerint belső békét és kiegyensúlyozottságot is jelent, bár szerintük Harmonia Mars és Vénusz leánya volt. Az, amire gondolok, valami ilyesmihez áll közel, mármint a belső békéhez és kiegyensúlyozottsághoz.

Annak idején, talán van már tíz éve is, de lehet hogy csak nyolc, egy kineziológia tanfolyamon egy olyan érzéssel foglalkoztunk, ami akkor sok résztvevőben jelen volt. Ez az érzés általában a gyomor energiaellátását blokkolta, különféle szorongásos tüneteket, emésztési rendellenességet és mindenféle egyéb kényelmetlenséget okozva. Ez a "hontalanság érzése" volt. Vagyis az, amikor nem érzem magam "otthon" az életemben, egy helyzetben, amikor nincs talaj a talpam alatt, amikor elveszítettem Ariadné fonalát, amikor nem tudom merre tovább, nem tudom hova tartozom, s a többi, s a többi.
Azt hiszem az utóbbi hetekben a kis átmeneti időszakom ennek az érzésnek a maximális  befogadásával, átélésével, megemésztésével és elengedésével telt. Főként azért gondolom, mert kezd hűlt helye lenni, s a léggyökerek lassacskán el-elérnek a földig.

Ennek a "lyuk van a lelki hasamban" érzésnek a harmónia az ellenkezője. A harmónia, amikor minden pici puzzle összeáll egy képpé, és megértjük a kicsi helyünk jelentőségét valami nagy körtáncban. Amikor összhangban vagyunk magunkkal, a világgal, tehát a külsővel és a belsővel, és ez a külső és belső egymással. Sokan és sokat írtak már ilyesmiről, talán az összes misztikus, annyira nagy a kereslet eziránt a harmónia iránt, s szinte lehetetlen akarattal megteremteni. Ha már erőlködés van, akkor valahol több van, máshol pedig kevesebb, a harmónia pedig sokkal inkább elengedés, mint erőlködés. Sokkal inkább beleengedés, elengedés, együtt-utazás, semmint kontroll. Belső béke, vagy ahogy Müller Péter nevezi, "belső mosoly". Valami olyasmi, mint amikor egy belső tér megtelik tartalommal, amikor a köd felszáll egy völgyből s a névtelen üresség helyett csodaszép táj tárul a szemünk elé, tele nyüzsgő élettel. Hangoltság, és teltség, mint egy finom vacsora és egy jó beszélgetés után, kapcsolódás és otthonosság. Otthon, ott és ahogy és amikor vagyok, az összes aggodalmammal és hülyeségemmel együtt.

szombati

Az utakon mindig történik valami érdekes - nem mindig pozitív, de hát nem lehet megkívánni az érdekességtől, hogy mindig csak pozitív legyen. Az utolsó este Torunban nem tudtam jól aludni, csak 4 órát nagyjából, ez rányomta a bélyegét az egész napra. Végül is, hosszas cincálódás után hazaérkeztem, napközben munka miatt aggódtam (egy beadandó pályázathoz szükséges papírok időben való megérkezése miatt), majd egyszerűen csak fáradt és nyűgös voltam, amikor végre megnyugodtam. Münchenben is esett a hó (mint előző este Torunban), gyönyörű volt, de sajnos ez nagyjából 30 perc késést eredményezett, már a gép hasában várakozva arra, hogy mind a felszálló pályát, mind a gépünket jégtelenítsék. Végül is, a megérkezés végett, mindent elviselünk nyugalommal. Egy hirtelen kedvű fiatalember, amikor megtudta, hogy még vagy húsz percig veszteglünk a gépben felszállás nélkül, felpattant, s a felső csomagtartó részt kinyitva ki akart venni valamit.. de sajnos közben a nyakamba zuhant egy táska. No. Ez megint egy első dolog, ilyen még nem történt, remélem utolsó is. Hála Istennek nem egy laptop zuhant a nyakamra és a vállamra, egy maximum 1-2 kg-os kisebb táska csak. Szerencsére minden rendben, nem szegte nyakam a táska, de eléggé lesokkolt az utazás további részére.

Ma picit még érzem a nyakam. Összekapom magam gyorsan, reggeli szertartások, s irány a piac! Ez itt Grácia-falu, Barcelonában, szikrázó napsütésben, ideje végre felfedezni a piacot! Ahogy közeledek a pár utcányira lévő nagy épülethez, dobszó üti meg a fülem. Besétálok az egyik bejáraton, és mindenféle Brazil zászlós sapkával s egyéb dolgokkal díszített színes sokadalom fogad. Hát persze, karnevál van! Az utolsó hét, hamvazó szerda előtt, a böjti időszak előtt, az egész város karneváli hangulatban izzik. Eszembe jut, hogy tegnap a reptéren is láttam mindenféle velencei karneválosnak öltözött nagy orrú, maszkos, fekete úti köpenyes embert. S a várakozók közt egy nővért és egy rendőrnőt együtt. Lehet hogy a maszkosokat várták.

A zöldségek szépek, a házi olasz tésztásnál, ahol friss tésztát lehet venni, végre nincs sor, és egy házityúkost is találok. Minden, amire a hétre előre szükség van. Lepörgetem a fejemben a heti menüt. Közben a dobosok és a karneváli lengén öltözött hölgyek arrébb táncolnak, mindenki mosolyog, OLÉ!, vonul utánuk a tömeg, a gyerekek visonganak, egy tízéves forma fiúcska lehajol, hogy a megüresedett terecskén a nők ruháiból kihullott tollat felvegye, társai huncut mosolya kíséretében. Mire a tojáshoz jutok, rájövök, hogy minden apróm elszórtam, már csak kártya van nálam, így inkább hazamegyek. Tojást máskor.

S aztán, ebédrotyogás, tyúkhúsleves édesköménnyel, mosolygó répákkal. A heti hoteles tartózkodás után a legnagyobb ajándék az otthon, a saját barlang, a konyha, az edényeim, a főzőcskézés. Élvezem, ahogy a tyúkot bontom, gyönyörű húsa van, nohát mégsem vagyok vegetáriánus, hiába hogy az utóbbi hetekben nem esett jól a hús.

Csöndes, szombat délelőtt és délután, édes semmittevés, minden sietség nélkül, apró, mindennapi feladatokkal. Van kint város, igen, mi az hogy! De mostanában nem tudok sietni. Lassú vagyok itthon, mint egy csiga. Van már ötletem a város szisztematikus felfedezésére, s lassan-lassan ismerősök is vannak, no meg egy-két terv is fel-felüti a fejét, de még lassú vagyok és csöndes. Nem sietek sehova, van időm, kell legyen időm megpihenni egy-egy napra, órára, a sok utazás között. A mindennapi dolgok ilyenkor leföldelnek, megtartanak, keretet adnak.
Mint egy csend-élet-kép, édes lassúság, s a fű nő magától. Lehet, hogy ez egy kicsit zavaros így, de ez most pontosan ilyen.

Ágy

Az eddigi legjobb minőségű ággyal Bécsben találkoztam - mármint hotelben - a kiváló, minimalista stílusú Motel One névre hallgató hotelben. Se túl kemény, se túl puha, pont jó. Az ilyen ágy nagyon ritka. Sajnos sokszor túl puha... olyannal még nem találkoztam, hogy túl kemény lett volna.

A túl puha ágyba a derék s a gerinc alsó része belesüpped, rémesen fárasztja az izmokat, nincs ellazulásra lehetőség. Borsóhercegnő vagyok, de nem tudok aludni ilyen ágyban - így ilyenkor általában, mint most is, Torunban, felébredek némi szenvedős, éber alvás után az éjszaka közepén, s félálomban "lebontom s átrendezem" a szobát. Mivel sok ágy úgy van kialakítva, hogy egy alsóbb elemen van egy vastagabb matrac, ezt a felső matracot kiválóan arrébb lehet tessékelni, s az alsóbb ágyrész szerencsére mindig keményebb.

Van egy mondás, ki a spanyoloknak, ki a kínaiknak tulajdonítja, amely így hangzik: "jól válaszd meg a lábbelidet s az ágyadat, mert ha nem az egyikben, akkor a másikban vagy". A nem saját ágyakat nehéz megszokni, jobb nem belegondolni ki vagy kik aludhattak benne (Pfff...). Saját ágy, saját barlang. A vendég-barlangok lehetnek akármilyen csinosak, cicomásak, modernek: ha az ágy nem jó, veszett ügy az egész.

Ikea

Két nap szabadság, némi szolíd munkával - betegszabadság helyett. Még mindig náthás, bár egyre jobb. Napról napra jobb, de még mindig van hova fejlődni.
Napközben 17-18 fok, könnyű kabát s pulóver, délután Ikea. Csak pislogok, milyen kihalt, no lám, ilyenkor kell jönni, nem szombaton délután amikor egész Barcelona a Hospitalet Ikeában akar lazacot enni/kanapét nézni/kismacit venni a gyereknek. Kanapét csak jövő hónapban, ej, menny minden kell egy üres lakásba!
Éjjeli szekrény, függöny, lámpák, edények (legalább legyen a tányérokból 4-4), pót takaró, huzat, LÁBTÖRLŐ (az első, amit vettem életemben, pedig laktam már pár helyen), díszpárna (nem lehet élni nélküle, egyértelmű); kis ez-az-amaz amiben ezt-azt-amazt lehet tartani, szemetesek (persze nem méricskéltem, és nem fér be úgy, ahogy szerettem volna, sebaj), csavarkészlet, tipli, és fúró. Ja nem. Nem fúró. Azt hiszem leckét kell vegyek valakitől, aki ért ilyesmihez. Fúró helyett elektromos csavarhúzót vettem! Még jó, hogy nem kezdtem el falat fúrni vele... de legalább így is hasznos volt a kis szekrény összeszerelésekor. Nohát. Ikea-csütörtök, Barcelonában. S a lakás telik, szépen lassan, bár bőven van még mit, s hova, hajajajj, de mennyi minden (például a teljesen üres vendégszoba vagy nyári nappali)! Alakul, szépen lassan. S ez a legfontosabb. No meg a lábtörlő. :) És a napsütés. Kezd nagyon jó lenni :).