Emlékezet

Emlékezet

Átsuhanó hajók:

mint egy illat-töredék,

fülembe csendülő hang-foszlány...

Mesefény.

A belül figyelő szem

szigetét körülrajzzák, kapaszkodnak,

kapaszkodnának a kövekbe -

sóhajtok, tovatűnnek. 

Emléksodronyok 

vasmacskákat húznak fel, 

fojtott csörömpölés a víz alatt:

időtlen mély messzeségből

kapar fel 

a régen eltemetett,

kagylóba zárt 

égi

fény.

Szabadon engedem. A 

rabság mélye előtört és felfutott,

a zár lepattant,

előszökik a 

fény.

Belül tágas a tér.

Emlék-hajók vonulnak

messzi zene itt-ott a vasmacskás

csobogás, hínár-szövévény

tompítja hangjukat.

Elúsznak. És helyükön

a pillanat mélységéből

új élet fakad. 

mediterraneum

Mindenkitől lehet tanulni valamit. Ez különösen igaz, ha külfödn élsz. Bár azt hiszem annyi fura figura van ezen a világon, hogy lényegében mindegy.
Mindenesetre, én itt Barcelonában tanultam azt egy kubai étteremben, hogy ha a ruhádra zsír megy, akkor izibe hintőport kell szórni rá, és az felszívja a zsírt/olajat stb. Teszteltem, igaz.

Nagyjából három hónapja volt egy folytatás néklüli tinderes randevúm, egy kanadai sráccal aki itt él Barcelonában - és most pillanatnyilag abból él, hogy lakásokat vásárol, felújíja őket, majd vagy kiadja vagy eladja. A csótány dologra azt mondta pl, hogy próbáljak meg szilikonhabot nyomni oda, ahonnan sejtem a betolakódokat. Végül is még ismeretség sem lett a randevúból (ugye, itt ez a igazából a nulladik találkás volt csak), de ez az ötlet annyira tetszik, hogy mivel most időnek előtte elkezdődött a szezon (és utánanéztem már bogárítóknak is, szóval a vizitációkat a csótánynépség mediterrán faja tartja, azok ezek a brutális nagyok), vettem szilikonhabot, és jól kipreparáltam a wc mögött a sérült falrszét, ahonnan sejtem a betolakododókat.

Izgalmas itt az élet, látjátok :) Remélem, beválik a praktika!

Montserrat-i szikla-szellemek

Most már talán két hete is van, hogy két barátommal Monsterrat-ba kirándulunk. Rendkívüli lények laknak ott sziklákba mélyült szellemekkel. Megmutatok közülük egy párat - a Barcelonától kb. egy-másfél órányira fekvő kirándulóhelyről és kolostorról, amely a Fekete Madonna szobrát őrzi a gyermek Jézussal, majd máskor írok.

Ők mind Montserratban laknak, vigyázó, töprengő, örök-üres szikla szemekkel meredve a tenger felé, vagy éppen békés kontemplációba merülve a mindenség titkai felett:

Ezzel a kis felvonóval lehet feljutni többek közt (vagy gyalog, vagy egy másik felvonóval, ami kerekeken szalad és nem a levegőben himbálódzik):

A hegyekben (1100m) már megérkezett a tavasz:

Holdat is láttunk, a holdtölte után fogyatkozóban:

Holdbéli táj, útban az egyik csúcs felé:

És íme, ősziklaságuk:

Köpcös kapuőr, felhúzott vállakkal, csak a homloka, orra és szemgödre látszik (profilból) - tőle balra középen meg a napimádó lapos arcú aki csak felfelé néz:

Békés mosollyal kontempláló öreg, aki még azt is eltűri hogy holmi mohák és vad füvek telepedjenek meg kalapja szélén. Ő talán Afrikából jött.

A köpcös kapuőr, aki valójában mosolygó szumó-bajnok kétajtós szekrény, kis lófarokkal a feje búbján, háttérben derengő holddal:

... és az örök aszkéta, aki soha nem lankadó várakozással tekint a tenger felé, várva az új érkezőket. Arcán szikárság, az idő vasfoga, és némi megszeppentség látható nyomokban. Lehet hogy elfáradt a nyaka ennyi év(ezred) után.

Zongorajáték

Barcelona - legalábbis a belváros - utcáit ma ellepték a zongorák. Úton - útfélen zongorába botlottam, ahol valaki játszott. Hazafelé a délutáni sétából, biciklin vagy négy-öt zongorát is elhagytam. Volt, hogy egy sarok felé bosszankodva közelítettem, hogy "No, mit csoportosul itt annyi ember?! Állnak az úton, nem lehet tőlük elférni..!" Aztán odaértem, meghallottam. Először csak egy kicsit, s aztán tovább tekertem, majd megint egy zongorához értem - ahol megálltam, és jó fél órát hallgattam az ismeretlenek játékát, elnéztem, hogyan váltják egymást a zongoránál a legkülönfélébb emberek.
Igazán megindító volt, teljesen elérzékenyültem. Van valami mélyen egységes a zenében, ami univerzálisan az, ami, teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, mekkora termete, milyen a bőrszíne, stb.

Egy pillanatra megállt az idő, végtelen béke és egység volt mindenkiben.

A tömegben állt egy férfi, aki szénnel rajzolta a jelenetet, mellette egy négy-ötéves forma kislány két nagyobb méretű kutyát húzott-vont, nagy nevetésekkel, anyja a zongorajátékot hallgatta közben. Azt hittem a két kutya a rajzoló férfié, a lábára ültek, aztán mikor a kislány elment az anyjával, lassan a rajzoló férfi és útnak indult, és a megüresedett zongorához szinte lopva odapattant egy fehér hajú férfi: a kutyák is kiszéledtek vele félkörben a zongorát körülvevő térbe, amelyen néha-néha vágott át egy meglepett járókelő.
Volt egy lány, aki örömmel a szemében figyelt több zongorázót, majd egyszer amikor megüresedett a zongora és senki nem indult el felé, a nézők közül megkért egy férfit, hogy vigyázzon a táskájára, és leült zongorázni.
Volt, akinek a játéka megkapóbb volt, volt aki halkabban játszott, de mindenki, aki odaült, mintha valami titkos előszobát nyitott volna magán, és hagyta hogy ezek az összeverődött akárkik az utcáról megfürödhessenek az általa kicsalt hangokban.

Kitavaszodott Barcelonában. Én persze még állandóan fázom, szinte mindenhol. Várom a meleget.
Nézzétek a zongoristákat.

Talán mindannyian valóban zenék vagyunk, akkordok, és ilyenkor emlékezünk igazi önmagunkra. Csodálatos dolog megalkotni, ami belül zeng, amikor sikerül valami megnevezhetetlen módon átömleszteni a valóságba - legyen az zene, vers, tánc, szobor, kép, mese, film... Éljen a költészet napja, én zongora-versekkel ünnepeltem ma.

Apró lépés

Észrevettétek már, fürdés és törölközés után, amikor öltöztök, hogy egy rakoncátlan vízcsepp megbújik a köldökötökben, és csak akkor gördül elő, amikor már felhúztátok a pólótokat?