hétfő, augusztus 25

from the dark side of the moon

Állítólag a legelső nyelv, amit megtanulunk, még kisbabaként, az érintés nyelve. Az érintés, ölelés, a bőr melegsége, a biztonság... Végül sokunknak ez felnőtt korára is egy igen fontos "nyelve" marad, míg másoknak nem. Gary Chapman könyve, amit korábban talán már említettem, arra vezeti rá az olvasót, hogy bizony mennyire befolyásolja a kapcsolatainkat a "szeretetnyelvünk", ugyanis mindannyiunknak megvan az az elsődleges és másodlagos "nyelve" amelyen egyrészt ki tudjuk fejezni, ha szeretünk valakit, másrészt pedig megértjük, ha valaki azon a "nyelven" mondja nekünk, hogy szeretve vagyunk.

És ez pontosan olyan, mint az idegen nyelvek: ha nem beszéljük egymás "szeretetnyelvét", sosem fogjuk egymást igazán jól megérteni vagy sosem tudjuk úgy kifejezni a szeretetünket a másik számára, hogy az igazán megértse, és leessen neki, hogy JÉ Te Tényleg Szeretsz. Engem.
Bár Chapmen könyvének az a címe, hogy Egymásra hangolva - az öt szeretetnyelv a házasságban, egyáltalán nem csak házastársaknak ajánlott, hanem bárkinek. Annak, aki szeretné megérteni a barátait, a szüleit, gyerekeit, saját magát, és úgy általában mindenki mást, aki másképp működhet, mint ő.
Nagyon röviden, mert most nem erről szeretnék íni, az öt alapvető szeretetnyelv, amelyek közül többnyire kettővel ápolunk bensőséges viszonyt, a következő (abban a sorrendben ahogy eszembe jutnak):
  • a szívességek nyelve
  • az elismerő szavak nyelve
  • az ajándékozás nyelve
  • a testi érintés (nem szex!) nyelve
  • és a minőségi idő nyelve
Olvassátok el a könyvet, ha még nem találkoztatok vele, nagyon melegen ajánlom. Itt találtok egy 30 kérdésből álló kis tesztet, nem tudom mennyire pontos, de el lehet kezdeni vele :).

Aztán itt van még egy másik nyelv, amit mindannyian igen szakavatottan beszélünk, de valójában alig van fogalmunk róla: ez pedig a betegségek nyelve. Vagyis az, hogy az érzelmi és lelki folyamataink összefüggnek és oda-vissza hatnak a fizikai egészségünkre is. Itt is minden összefügg mindennel. Erről a könyvben is írtam, igaz, érintőlegesen csak, hiszen nem vagyok semmilyen szakember e tekintetben. Ha erről szeretnétek többet olvasni, megismerkedni egy olyan lehetséges és nagyon is ismerős "idegen nyelvvel", amelyet nem csak mi, hanem a körülöttünk élők is mind-mind beszélnek, akkor ezeket a könyveket javaslom: Dr. Rüdigher Dahlke: A lélek nyelve: a betegség. Vagy, Dr. Dahlke és Thorwald Dethlefsen: Út a teljességhez.
Nem kell az állításokat elfogadni, mint érdekességet mutatom nektek. Ezzel együtt lehetséges, hogy találtok benne valamit magatoknak, ami továbblendít egy már betokosodott, akut dologgal kapcsolatban.

Én továbbra is keresem a bátorságomat és a lehetőségeket, hogy egy ilyen akut helyzeten változtathassak végre. Megint beteg vagyok - no semmi komoly, de a már szokásosnak mondható, 2-3 havonta előkerülő barcelonai "megfázásom". Emiatt is morfondíroztam az utóbbi napokban többet ezeken a fentebb leírt nyelveken. Úgyhogy péntek este óta itthon, csak a Lucy-t szöktem el még szombaton megnézni, mert itt péntek óta vetítik csak, és nagyon kíváncsi voltam rá.

Ha lehetséges, hogy egy betegség a lélek nyelve - nem mindig értek vele egyet, de most igen. Tehát inkább azt mondanám, hogy van olyan, amikor érdemes ilyeneknek is utánanézni. Meg is mutatom nektek miért.
Először is két összetevője van a kis "betegségemnek": az egyik a sajgó lélek vagy szív, amiből a sajgás még keresi a kiutat - azt kívánom, legalább sírni tudnék, de nem, az sem megy, egyszerűen csak sajog minden, mint valami bazi nagy ütés vagy trauma után, amikor még nem tudod, hogy minden a helyén maradt-e, vagy menni kell az elsősegélyre helyretenni az elmozdult részeket. Hát persze, hogy a szakítás, az ilyen. Majd elmúlik. Itt semmi sem segít, csak az idő. Jó most itthon barlangi medveként meghúzódni, nyalogatni a sebeimet, de a kellemetlenség csak nem múlik. Pedig feltett szándékom, hogy most nem szököm el a fájdalom elől, hanem ha az örömet is elfogadtam, ezt is elfogadom, hiszen ez a két dolog összetartozik, de mégsem olyan könnyű továbbmenni néha. És olykor, a fájdalom előbb mélyül, mígnem végre elkezd lazulni a hurok. Illetve van itt minden, ami kell: félelem a fájdalomtól, fájdalom, harag, düh, kényelmetlenség, imádság és könyörgés, hogy jobb legyen... az elfogadás még mintha egy kicsikét váratna magára. No majd az is. Emlékszem, volt aki ezt a kis videót ízléstelennek találta, de azért mégis valami ilyesmi vergődésben vagyok most. Erős idegzetűeknek!

Őszintén szólva jobb érzés most betegnek lenni, jól esik hogy a testem együtt érez a szívemmel, lelkemmel... mert nem könnyű együtt érezni saját magunkkal, tessék csak kipróbálni, szerintem a legnehezebb dolog. Mindenki mással sokkal könnyebb együtt érezni. Szóval ez igazán kedves tőle(m), azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a kitartó alkoholos diéta még a moderált esetekben is eléggé kifárasztja a fizikumot, főként kevés alvással.
Viszont abban hiszek, hogy minden betegségnek transzformáló ereje van, akár a láz miatt (ami nincs és nem is volt, pedig egy pár lázas nap igazán nagy ajándék, az formál át igazán!), akár a visszavonulás, sok alvás, stb miatt. Ha másnak nem, legalább az étvágytalanságban megszökő vándorkilóknak lehet örülni!

A betegség okának másik része pedig a sokkal aggasztóbb "szokás": hogy amióta itt élek, és ott dolgozom, ahol dolgozom, két-három havi rendszerességgel leszek beteg, holott semmi nem indokolja ezt a hű de nagy érzékenységet, mert minden rendben van - elvileg. De még sincs rendben minden. Mégis itt van ez a bibi, hogy a francba na, vegyem észre, hogy mennyire nem érzem magam jól ott ahol vagyok, és tegyek lépéseket, hogy végre biztosíthassam magamnak azt a közeget, ahol végre elkerülöm a betegségekbe és/vagy balesetekbe  való menekülést, hogy ne kelljen az irodában lennem (mert nem szeretek az irodában lenni. Lehúz. Kifoszt lelkileg és agyon nyom. Nihil.).
Nos itt jön a képbe az önbecsülés. Vagyis, hogy mit hiszek, mi az, amire méltónak tartom magam? Mi "jár" nekem? Mire tartom magam megfelelőnek/elégnek/érdemlegesnek? Erről azt hiszem mindannyian nap mint nap tanulunk. Én valahogy mindig azt hiszem, hogy már letudhatom ezeket a belső munkákat, de úgy tűnik ezek végigkísérnek az életünkön. Persze azt is észre kell venni, hogy mennyit fejlődünk, hogy honnan hova jutottunk - a saját életünkben, mert ugye, emlékeztek, nem másokhoz kell viszonyítani magunkat, hanem saját magunkhoz.

Frank D. Cardelle, a fantasztikus kanadai pszichológus és terapeuta, akit volt szerencsém személyesen ismerni, és aki nagyon sokat segített az életem egy pontján; azt írta fel nekem egy papírra anno, hogy "seek to understand and to be understood" - vagyis keressem a megértést, és azt, hogy engem megértsenek. Szép mantra. Persze van olyan, amit nem lehet megérteni, és azt úgy kell hagyni (mert van amit nem lehet és nem kell megérteni, tehát nem kell mindent megérteni). Hiányzik Frank. Sastestvér. Mostanában sokszor eszembe jut.

Hallottatok már Brené Brown-ról, ugye?
Szégyen és sérülékenység kutató... (shame and vulnerability). Ha nem ismeritek, kezdjétek azzal, hogy megnézitek a TED beszédét itt. Van hozzá magyar felirat, könnyen beállítható.
Magyarul is megjelent mindkét könyve, az egyik a Bátraké a boldogság, a másik az Élj szívvel-lélekkel! 10 útjelző az önbecsüléshez.
Az utóbbi könyvet olvasom most. Mert van még mit tanulnom saját magamról, különösen az önbecsülésről, ha valóban ott szeretnék lenni az életemben, ahol lenni szeretnék. Egy jó barátommal beszélgettünk pár hete az önértékelésről, óvatosan elemezgetve, értelmezgetve a saját és a másik hülye választásait. Önértékelés. Mindig oda jutottunk. Nos Brené Brown azt írja, hogy

"our sense of belonging can never be greater than our level of self-acceptance..."

azaz, a valahova/valakihez tartozásunk érzése sosem lehet nagyobb, mint az önelfogadásunk szintje... vagyis csak annyira tudjuk átélni az összetartozást vagy valahova tartozást, amennyire saját magunkat elfogadjuk. Ezen a definíción még gondolkodom - ott ír erről, ahol az összetartozást/valahova tartozás érzését definiálja. Igaznak érzem. A valahova/valakihez tartozás érzése pedig úgy jön az önbecsüléshez, hogy velünk született belső, ha úgy tetszik biológiai szükséglet, hogy elfogadva érezzük magunkat, valahova/valakihez tartozónak, és úgy, hogy "I am good enough" - azaz "elég jó vagyok". Vagyis hogy jó vagyok úgy ahogy vagyok, és így tartozom valakihez/valamihez, és így vagyok szeretve és elfogadva.
Szerintem mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy "nem vagyok a helyemen", "túl sok/túl kevés vagyok", "nem vagyok eléggé .... ..... .... ... (akármi)". Erről ír Brené Brown, erről szól a könyv. Hogy mik azok dolgok, amik saját magunkban az útját állják annak, hogy becsüljük magunkat és otthon érezzük magunkat az életünkben/bőrünkben.
Egyszóval tartozni valahova/valakihez. Ez külön megérne egyszer egy bejegyzést. Például egyáltalán nem tartozom oda, ahol dolgozom. Ettől vagyok beteg. És hogy persze semmilyen "értékes vagy" visszaigazolást nem kapok onnan, szakmailag. Illetve igen kicsikét. Tehát a szakmai önbecsülésem is ideje van máshol keresnem. Már megyek felé, hamarosan jelentkezem friss ötletekkel, sok minden van születőben, írtam már, hogy a változás kellős közepén vagyok, nem? Most legalább megint van egy kis időm elbújni a munkám elől, és rendbe szedni az összezilált önbecsülésem. 

Azután, kicsit több, mint egy hét múlva irány a szokásos ACEEEO konferencia Bukarestben, majd mivel már úgyis benne vagyok a legmélyebb változások kellős közepén, szeptemberben elmegyek egy Open Floor táncos hétvégére itt Barcelonában, ami az 5ritmus-hoz hasonló tánc-meditáció. A hétvége címe az, hogy a változás megölelése... nagyon várom. 
Addig is, küldök nektek egy madarat, hogy hozzátok is elvigye a változás szelét! Már ha még nem ért el a tornádó titeket ebben az évben :D. 



Namaste

azaz

*a bennem élő furaság tisztelteti és köszönti a benned élő furaságot*





csütörtök, augusztus 21

"mindennapos agyvérszegénység"

"Mindennapos agyvérszegénység" - hajnali háromkor. (egy óra harminc). Anna csak ezután jön.

Egy régi indiai mese - vagy a fene tudja mi, mindenesetre indiai, és anekdota leginkább, annak is az europanizált változata - arról szól, hogy egy szerelmes fiatal pár felkereste az öreg gurut valami eldugott falu kietlen szegletében. Nagyon szerették egymást, és a jegygyűrűikbe valami maradandót kívántak vésetni, ami az egymás iránti mélységes szerelmüket kifejezi. Tanácsért jöttek az öreg guruhoz.
A szikkadt testű, ráncos bőrű, fekete szemű, fehér hajú öreg csak nézte őket, és végül halványan elmosolyodott. Végül, nem szólt egy szót sem, egy kis faággal maga elé a homokba írt pár szót a párnak:

"minden elmúlik"

...
...a pár csalódottan távozott. 

Milyen borzalmas üzenetnek tűnhet ez, a szerelem kellős közepén, nem igaz? Hogyan múlhatna el ez a varázslatos állapot, hiszen az örökkévalóságban az élet vizéből iszunk napeste... egymás ajkáról!
Pedig igaza van a gurunak. Minden elmúlik. Talán az érzés elébb, mint ahogy a hús megereszkedik... Cinikus vagyok, okkal. Maradjunk most annyiban, hogy az egyik nap (amiről két bejegyzéssel ezelőtt írtam) lemászott a térképről, és eltűnt a Perseidákkal együtt a horizontról. Mit lehet ilyenkor tenni? Fájni. Mindenhol. Mindennel. És előszedni az összes hülye bölcsességet, ami kicsit sem enyhíti az elválás fájdalmát. Mindegy, hogy agyilag mi tudható, ha a szív kérlelhetetlenül vágyakozik... A tanult elme mindent bevet, de hasztalan. A test is emlékezik.. és továbbra is az egyetlen megoldás az, hogy ha átadom magam a fájdalomnak, hamarabb elmúlik... 

... mert egyszer minden elmúlik. A guru mondta.

Azzal együtt, hogy szeretem azt hinni, hogy van olyan  szeretet, szerelem, ami síron át tart. És lehetséges jelen életünkben találkoznunk azzal, akivel egy végeláthatatlan párbeszédet folytatunk, életeken át... akkor is, ha mindez, elmúlik - egyszer. Persze semmire sincs garancia. A "szürke hétköznapok" pedig egyetlen nappal  (világító meleg égitest, kettő helyett egy), hát hogy is mondjam, egészen másképp festenek. 
Ezzel együtt - vagy mindennek ellenére - az inspirációs kosár tele van, és a biológiai órán túl valami egészen más óra kezdte verni a tam-tam-ot... itt az idő.. itt az idő... 

Ha minden elmúlik, logikus, hogy mi is elmúlunk. Mármint fizikailag, ebből a testből. Ez nem újdonság.. de nehéz elfogadni. Úgy éljük a napjainkat, mintha az örökkévalóságra és állandóságra rendezkednénk be. Holott állandóság nincs, nem lehetséges. Az örökkévalóság pedig egy másik kérdés.  

A bizonytalanságban élni, az adott napban, a pillanatban... Az elmúlt két és fél hónapban igazán belejöttem a bizonytalanságban élni! Semmivel kapcsolatban nem tudtam, hogy mi lesz, hogy mire számítsak... így mindig mindenre számítottam. Vagyis elengedtem azt, hogy mi lesz. 
Egyfelől eléggé kikészít, mert én is biztonság, kontroll és bizonyosság-függő vagyok, mint ti. De egy másik szemszögből végtelenül inspirált! Mert egyedül a jelen-levést tette lehetővé, a múlt nem számított vagy létezett, a jövő kiszámíthatatlan volt, így meg sem próbáltam elképzelni, mi lenne akkor, ha...? Az örökkévalóság áldott állapota, a jelen. A szerelem. A szerelem egy édes és megismételhetetlen kapu az istenihez, Istenhez, a Szenthez, az örökkévalósághoz, oda, ahol nincs különlét, csak Egység. Ahol egyetlen Én van. Édes kegyelem megtapasztalni, hogy mindaz, amiről eddig csak hittem, hogy létezik, valóság tud lenni (a szerelemben).

Arról most nem írok, hogy a mézes-madzag megközelítésből mennyire és végtelenül elegem van, mert ez az én belső perlekedésem az Örökkévalóval. És bizonyos távolságból valóban felfedezhető a lecke, amelyet egy adott élethelyzetből el kell sajátítanunk, hogy megkezdhessük életünk új fejezetét. Biztos, hogy volt még tanulnivalóm. De kinek nincs? De akkor is szeretnék boldog lenni.

DE (ahogy megboldogult dr. Nagy B. József igazgatónk és történelem tanárunk mondta talán 1997-ben...)

Bármelyik pillanatban elmehetek én is. Nem tudom mennyi időt tartogat az életem, mennyi a kiszabott órám... És borzalmas erők mozognak a világban. Igen, erről is beszélni kell, nem elmenni mellette.. mert mindannyiunknak része van benne, a saját apró napi döntéseinkkel. Talán valóban korlátozottak a lehetőségeink. Talán személyesen nem tudok megmenteni egy afrikai kislányt, vagy egy iraki menekültet... de a magam életében minden egyes nap számtalan döntéshelyzetben szembesülök azzal a kérdéssel, hogy melyik urat szolgálom? Kinek a malmára hajtom a vizet? Ha mást nem, a személyes életünkkel igenis részt veszünk ebben a nagy kozmikus őrületben, és minden pillanatban lehetőségünk van dönteni - a békét vagy háborúságot választani. A legnehezebb helyzetek azok, amikor egyébként is érzékenyek vagyunk (mert pl. épp túl vagyunk egy szakításon, kölcsönös szerelem ide vagy oda), és mégis vannak olyanok, akik rosszindulattal közelednek hozzánk és szánt szándékkal rálépnek a tyúkszemünkre. Auuu.... ... ... 

Az első reakció ugye, hogy az, hogy elküldjük a búsba? Én még itt tartok, igen, ez az első reakcióm. Egyszerűen utálok valakit. Utálom, hogy együtt kell dolgozzunk, mert olyan dolgokra kényszerít, amihez e nélkül  helyzet nélkül sosem folyamodnék. És tanulok belőle. Irodai politikát, ötlet-elhelyezést a megfelelő csatornában, mert tőlem nem fogadná el, stb. De a kérdés végül is az, hogy felül tudok-e emelkedni ezen, és megtalálom-e azokat a pozitív dolgokat, amelyek erőt adnak, hogy ne menjek bele egy kicsinyes játszmába... és hagyjam őt játszani - saját magával. 
Ez a hét arról szól, hogy irodai politikai játszmákat tanulok. Utálom. De el kell sajátítani.. itt az idő. Is a question of survival.  És hallgatni. És megfelelő üzenetet és általános stratégiai megközelítést megfelelő csatornákon át eljuttatni... a célhoz. És feladatot kivitelezni zokszó vagy szabadságharcos hozzáállás nélkül... akkor is, ha az mindennel ellenkezik, ami számomra egy munkában érték vagy öröm.. Hogy ez mennyire nehéz! Most jövök rá, hogy szabadságharcosnak neveltek! Vagy csak a szüleimről vettem a mintát... vagy egészen máshonnan jön.
Katasztrófának élem meg, hogy nem használhatom a fejem, a meglátásaim, a stratégiai, helyzetelemzési, választási és emberi hozzáértésem! A tapasztalatokról nem is beszélve. Masina leszek... Talán még nem, még van egy halvány reménysugár. Az viszont biztos, hogy ideje a szempontváltásnak, mert ha továbbra is hagyom, hogy ilyen mélyen hasson rám, kikészít. Nem függhetek a munkahelyemen kapott elismeréstől vagy sikerélménytől. 
És ezt is meg kell tanulni egyszer. Megtapasztalni, hogy milyen azért dolgozni, mert megfizetnek (úgy ahogy), és mert szükségem van a fizetésemre fenntartani magam. Kompromisszumok. Főhajtás. Alázat. 
Félre kell tennem az összes kicsinyes "ki vagyok én a porondon?!" játszmát, hogy ezt meg tudjam tenni! És közben tudni, hogy tudok, és nem várni külső elismerést vagy megerősítést. A szakmai tudásomra senki sem kíváncsi. Ha a munkában található örömről van szó, kinevetnek, hogy mit várok, hisz ez meló! 

Idealista vagyok. És hiszek abban, hogy ezen a hozzáálláson lehet változtatni! Paradigmaváltás időszerű a vezetés körében, nem csak itt, hanem a legtöbb helyen: rengeteg olyan vezető van, aki nem tanulta meg, hogy hogyan vezessen. Az autóvezetést jogosítványhoz kötik, de a különböző csoportok, vagyis emberek vezetéséhez nem kérnek ilyen vizsgát! Új módszert kell kidolgozni a vezetői kompetencia mérésére, és ez a politikusokra is igaz. 
Mert új század van (és hirtelen inkább két századot ugrottunk, semmint egyet): és ebben az új században igenis újra kell definiáljunk rengeteg olyan dolgot, amit adottnak és megkérdőjelezhetetlennek tekintettünk eddig, az elmúlt évszázadokban bevett szokások alapján. Új szokásokra van szükségünk, és szemléletet kell váltsunk az üzleti hozzáállásban... a profit akkor is elérhető, ha a munkásainkat embereknek, és nem gépeknek tekintjük! Talán az a baj, hogy a legtöbb cégvezető sosem volt közlegény pozícióban... 

Az is lehet, hogy az én végtelen liberális neveltetésem és filozófus diplomám a baj, hogy észreveszem, ami nem működik, és nem átallok szót emelni az igazság nevében... az utóbbi hónapokban mégis az van, amikor a túlélés miatt hallgatni kell. És közben háttérterveket szövögetni a szökésről.
S míg nem élet-halál kérdés védelmezni az igazságot - mert itt egyre megy, pillanatnyilag, ez a szomorú hír; másképpen mint otthon, de a túlélésért való játékot itt is lehet játszani: ez is elfogadható ideig-óráig. Megtanulni uralni a zsigereket. Jedi-lovag képzés. Lassan jogosult leszek a fénykardra, de még mindig túl lobbanékony vagyok (nézőpont kérdése), úgyhogy még mindig a türelem kollokviummal szenvedek... 

Ennyi van most. Az utóbbi hetekben. A szerelem, a közösségben, a másikkal együtt megélt szerelem felhevítő érzése nélkül csak a vágyódás marad, üres, egyéni, megosztatlan, és fájó vágyódás, míg ki nem tisztul a seb; minden fakó és álomszerű az átélt hónapok intenzitásához viszonyítva. De csak előre vezet az út. És anélkül a hit és remény nélkül, hogy valami (még jobb) vár még az utamon, képtelen lennék továbbmenni. Lehet, hogy az őrültek hite. De ha nem hiszek, itt befejezem az egészet, és nem vagyok. Mert ahhoz, hogy tovább tudjak menni, hinnem kell abban, hogy mindaz amit átéltem a szerelemben, vagy egyedül is lehetséges, vagy meg fogom találni a hozzáillő társam - nincs más lehetőség. 
És kattog a belső óra kérlelhetetlenül, hogy itt az idő.. itt az idő.. itt az idő, hogy elmenjek délkelet-Ázsiába. Hamarosan. 
Nem bakancslista, de hát ha igazán se kutyám (nincs, még nincs, szegénynek rémes lenne az életvitelem, hiába, előbb meg kell állapodni és utazásmentes munka vagy tartós vizslaszitter/társ kell, aki munka utak során gondját viselné), se családom, akik rajtam múlnálak: a relatív szabadságom igenis felhasználható olyan hívások meghallgatására, amelyek évek óta a fülemben és a szívemben csöngetnek. Délkelet-Ázsia. Hamarosan. Nem idén, de hamarosan. Itt az idő... bevállalni és megélni az álmaim. Távol a választásoktól és a politikától - végre. 


csütörtök, augusztus 7

Interjú a PopUp Café oldalán

Barátaim pár hónapja új weboldalt indítottak, PopUp Café néven. Az egész oldalt szeretettel ajánlom, szuper témákat találhattok. És ezen a héten a hét beszélgetését velem olvashatjátok.

Egy kis ízelítő:

"Talán nincs is olyan rokonunk, akit az elmúlt száz évben nem érintett volna a háború szörnyűsége. Ez egy olyan élmény, ami mindannyiunk életében jelen van, sokszor nem kimutatható emlékképekben. Nagyon fontos küldetésünk ezzel szembenézni”