Szabadnak lenni

Ahogy a tapasztalatok fokozatosan kikristályosodnak az életünkben, és élet-rendszerré állnak össze, úgy szerzünk tudást apránként arról, hogy vannak bizonyos minták - úgy a saját életünkben, mint a másokéban - amelyek meghatározókká váltak az életünkben. Vagyis vannak viselkedési minták, hozzáállási minták, amelyek egészen pontosan meghatározzák azt, hogy adott helyzetben hogyan fogunk reagálni. Illetve, hogy az a másik hogyan fog reagálni - ami pedig ezzel együtt egy egészen más kérdés, hiszen ez utóbbi kívül áll a birtokunkon és ellenőrzésünk alatt lévő területen.

De valóban szabadságunkban áll megválasztani, hogy hogyan reagáljunk a napról-napra feltáruló élethelyzetekre? Inkább ez a kérdés, semmint az, hogy ha már adott a helyzet, hogyan válaszolunk rá.
A szokások hatalma sokkal erőteljesebb életünk folyásán, mint azt kezdetben feltétezhetnénk: előbb-utóbb mintha függetlenítenék magukat tőlünk, használni kezdenek minket, nem is törődve azzal, hogy mi mit akarunk, és szívünk szerint mit választanánk.

A bölcsesség ott kezdődik, amikor már észre tudjuk venni, amikor meg tudunk torpanni egy pillanatra, nem számít, hogy mennyire idegesek vagyunk, mennyire félünk, mennyire meg akarunk felelni valakinek; vagyis mindaközben, hogy az adott szokásminta úrrá lesz rajtunk, észre tudjuk venni, hogy éppen mit csinálunk. Ez egy óriási lépés. Ha nem tudom, hogy mit csinálok, nem is tudok változtatni rajta, és nem tudok felelősséget vállalni azért, amit "élek", amit cselekszem, hiszen a "körülmények", "mások", "kényszerítő erők" elveszik a döntési szabadságomat. De ezek inkább csak maszkok a kifogások bajnokán: a szokáson.

A szokás úgy tud elterpeszkedni életünkön, hogy eleinte észre sem vesszük: például minden reggel azzal indítjuk a napot, hogy átolvassuk a napi sajtót, vajas pirítóst ropogtatunk teával, ugyanazon az útvonalon haladunk munkahelyünk/iskolánk felé, satöbbi. Amikor egy tevékenység bemerevedik, mint a kiszáradt iszappakolás, már korlátozza mozgási szabadságunkat: még mosolyogni sem enged. Szörnyű.

A cselekvéssel szemben a nem-cselekvés is szokásunkká válhat, vagy esetleg a nem megfelelő időben való cselekvés - ezek védekezési mechanizmusok. És a jól irányzott önszabotázs is mindig ilyen mintákba rendeződik: szokásnak maszkírozza magát, nem hagy szabad választást, és elhiteti, hogy valóban fel kell robbannunk a haragtól, és le kell üvölteni a másik fejét, mert ez az egyetlen megoldás a problémára. Pedig nem ez az igazság.
Ha döntési szabadságunk volna, akkor módunkban állna - az automata csípő-pilótával szembehelyezkedve, aki már óriási távolságokra "csípőből tüzel" - több szemszögből is megvizsgálni az adott eseményt, és csak ezután dönteni arról, hogy mi is a helyzet szempontjából legoptimálisabb válaszlépés.

Tehát az első lépés a felismerés, hogy hirtelen a tudatába kerülök annak, hogy mit csinálok vagy mit nem csinálok. Elsőre ez végtelenül meglepő, és ez így van rendjén. Olyan érzés, mintha egyfajta külső szemmel pillantanék magamra, de ez nem tévesztendő össze a belső karmolónkkal, aki mindig el akarja hitetni, hogy nem vagyok elég, vagy éppen ellenkezőleg, túl sok vagyok - bármi, de semmiképpen sem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Rá nem szabad hallgatni. Soha. (Érdemes bekeríteni, felismerni honnan ered, hogy kinek a karmolóját szállásoltuk el legbensőbb kincseink között - észrevétlenül. Egészen biztosan nem mi találtuk ki, hanem kaptuk valakitől ajándékba... Illetve van egy kiváltó pillanat, egy kezdeti OK, aminek ő az okozata, és mivel a trauma olyan élő és mély, nem tud továbblépni azon. A felfedezés, megértés és a visszakövetés, a sebek kitisztítása a legtöbbször feloldja ezeket a belső csomókat, de eltart egy jó ideig, amíg levehetjük róla kötést, megszokjuk az új formát, vagyis - az új szokást. Különösen, ha jó ideje velünk róják életünk útját.)

A második lépés elsajátítása éppen olyan nehéz, mint amikor járni tanultunk, vagy mintha felnőtt fejjel szeretnénk megtanulni írni a másik - jobb vagy bal, kinek melyik - kezünkkel, mint amivel gyakorlott tollforgatók vagyunk. Végtelen türelemre, és folyamatos gyakorlásra van szükségünk a finom motorikus mozdulatok megtanulásához, és kitartó figyelemre, hogy ne adjuk fel amit elterveztünk. A második lépés az volna, hogy már ne csak észrevegyem, hogy mit csinálok, hanem képes is legyek megállítani magamat, akár éppen a cselekvés közepén: vagyis kapcsoljam ki az automata pilótát, és vegyem vissza az irányítást, és legyek valóban jelen abban a történésben, amelyre reagálok. Szokásaink a leggyakrabban nem is a sajátjaink: gyermekként úgy szívjuk magunkba a külső világot, mint egy száraz szivacs a nedvességet - mindent megtanulunk, amit csak lehet. Szokásokat is, amelyek végül nem engedik hozzánk a világot, mert védelmünkre tanultuk el, azt híve, hogy a mi jól felfogott érdekünkben szükségünk volt rá. És bizonnyal így is volt - egy darabig. Ha már nem működik, ideje változtatni rajta. És ha nem vagyunk harmóniában, ha kizökkenünk, ha hagyjuk magunkat az események sodrában cincálódni az egészen biztos jele annak, hogy kiadtuk a kezünkből a hozzáférhető irányítást. Hiszen ha más nem, a hozzáállásunk megválasztása mindenkor a kezünkben van, de ezt az alap-hozzáállást is tanulhattuk kevésbé hatékony minták alapján.
Vetkőzni kell tehát, követni a szokást a gyökeréig, kutatni, keresni, hogy honnan ered - ha a gyökerét nem gyomláljuk ki, bizony-bizony újra felvetheti belső kis kertünket a gaz. Ugyan akad egy-két gaz ami gazdagítja azt a dzsumbujt, de azért mégis csak jobb az életerő-elszívó gyomnövényeket kiirtani, nem igaz?!

A harmadik lépés a legnehezebb: miután észrevettem, hogy mit csinálok, és abbahagyom, valami új válaszreakcióval kell előrukkolnom, hogy átírhassam a régi mintát, hogy újraprogramozzam, hogy valami újat plántálhassak magamba, ami összeköt, és nem elválaszt, ami úgy tart biztonságban, hogy azért élni is enged. Micsoda bátorság! Gondoljatok csak bele! Lemondani a régi, jól bevált szokásokról, csak azért, hogy valami újat hozhassunk létre az életünkben, amivel talán jobban működhetünk, amivel talán boldogabbak lehetünk mi is, és a környezetünk is! Óriási tett megváltoztatni a szokásainkat, és éppen ezért az egyik legnehezebb is. Szerintem egy próbát mindenképpen megér, semmi veszíteni valónk nincs: maximum nem sikerül megváltozni.

Bagdi Emőke professzor asszony egy előadásában két dolgot javasolt: először is, hogy tartsunk ki 28 napig ha változtatni akarunk egy szokásunkon, másodszor, hogy próbáljuk meg az újnak szánt szokást minden nap ugyanabban az időben elvégezni ezalatt a periódus alatt (például reggeli mozgás, életmód javítás céljából, vagy esti beszélgetés életünk párjával). A rendszer és a kitartás meghozza eredményét, és ennyi idő alatt már automatizmussá válik. Tehát, az elsődleges "természetünket", vagy sokkal inkább szokásainkat aprólékos, kitartó munkával meg tudjuk változtatni, és azt be tudjuk helyettesíteni egy kezdetben másod-szokással, ami eleinte tudatos választás módján jelenik meg a döntéseinkben, majd fokozatosan felkerül a robotpilóta választási lehetőségei közé, míg végül a 'lehető legjobb válaszreakció' cédulát kapja meg, és első csípő-szokásunkká nem válik.

Brutálisan őszinte és megdöbbentő dolog észrevenni azt, hogy milyen minták azok, amelyeket, ha benyomódik a gomb, és működésbe lép az adott rendszer, még nem tudok megállítani, hiába látom és figyelem meg, amikor történik, mert a robotpilótát nem tudom kikapcsolni. Biztos vagyok abban, hogy újra és újra lehetőséget fogok kapni, hogy kiléphessek a régi, elöregedett mechanizmusokból, és egy új mintát hozhassak létre - a nem napi szintű történéseknél ez egy kicsit munkásabb, és tovább tart. Egészen addig, ameddig meg nem változtatom azt, amin lehetőségemben áll változtatni. Erről szól a Hős Útja. Népmeséken és meséken nőttem fel, így tudom, hogy a kitartó törekvés elnyeri jutalmát. Remélem, ti is így tudjátok.

álom

Az utóbbi napokban az álmokkal foglalkoztam. Nem az éjszakai utazások értelmében, hanem az élet-álom viszonylatban. Az életterv értelmében, azaz hogy van-e valamilyen álmunk, amelyhez úgy ragaszkodunk, mint a kutya a jó cupákos, ízes csonthoz. Nem számít hányszor és ki próbálja elvenni , morog, nem adja, ha elveszik s eldugják, akkor addig kapar és kutat, míg vissza nem szerzi.

Az ilyen típusú élet-álmok valami nagyon titokzatos szenvedélyt takarnak. Élet-szenvedélyt, fűtőkazánt, amely akkor is izzásban marad, ha elfelejtünk a tűzre tenni, és észrevétlen is tolja előre a mozdonyunk.

Megfigyeltem az utóbbi időben, hogy már magyarul is végtelenül kellemetlen kérdéseket tudok feltenni a beszélgetőpartnereimnek: szemrebbenés nélkül kérdezek rá, hogy mi hajtja őket az életben, mi az, amiért a mindennapok apró lépéseit megteszik. Van-e távlati cél? Van-e olyan hajtóerő, ami képes emeletes akadályokon átrepíteni, mert hisz valamiben? Egyszerűen ez vált számomra a legfontosabb kérdéssé. Idegen nyelven mindig könnyebben ment ilyen kérdéseket feltenni - talán a szavak súlya nem ugyanaz, mint az anyanyelvemen.

Elismerem, hogy van, akit ez fáraszthat... Például, decemberben örmény barátom két rövid kardlap-csapós válasszal lezárta a pozsonyi beszélgetést. Nem - mondta - nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi tenné boldogabbá, nem is foglalkozik ilyen kérdésekkel, és egyébként is, hagyjam már békén az ilyen hülyeségekkel. Ő kifejezetten nem filozófus - már ami az élethez való hozzáállását illeti. Válaszul pislogtam, mint az egyszeri béka, akit meglepett a gólya, hogy hát akkor meg minek munkát váltani, ha itt is jó, és máshol is jó, ha semmi igazi cél nem mozgatja - de ennyiben maradtunk. Legalább azóta nem próbáltam vele beszélgetni az egyszerű hogy-vagy-milyen-az-idő-nálatok kérdéskörökön túl, így egyikünknek sem okoztam további csalódást.

A minap akadtam rá erre a videóra a TED.com oldalon. A rövid előadás megtekintése azt eredményezte, hogy az izzó hamvak óriási lángokká váltak a kemencémben, és szinte minden mást eldobtam a kezeim közül. Képletesen. A videó ugyanis arról szól, hogy mennyire fontos követni az álmunkat, vagyis azt a víziót (magunkról vagy világról, vagy a szerepünkről a világban) amelyhez szenvedélyesen ragaszkodunk. És a kulcsszó a szenvedély, amely nem azonos az érdeklődéssel. Puszta érdeklődésre például nem lehet egy házasságot alapozni.. az érdeklődés nem elegendő ahhoz, hogy feltegyem rá az életem. Egyszóval a szenvedély valami nagyon értékes dolog tud lenni: nem minden szenvedély gyomlálandó ki! Hiszen Buddhát is kicsivel több vezette el a megvilágosodáshoz, mint érdeklődés... Az érdeklődés csapong, a szenvedély kitartó, nem számít hány kudarcon kell átverekednie magát. Alábbhagyhat, de sosem múlik el teljesen, ameddig meg nem találja/alkotja/érti amit keres.

A kérdés tehát az, hogy van-e olyan mozgatórugóm, amire feltettem az életemet? Amit nem eresztek? Ami meghatározza a tól-ig halmazt, kijelöli az értelmezési tartományt és az értékkészletet, amelyek alapján a világomat kormányzom. Hiszen tévedés ne essék, mindenki a maga életének kormányosa. Kifogásokból millió van, és annyira okosok és ügyesek vagyunk, hogy magunkat a lehető legészrevétlenebbül tudjuk kicselezni... a szakavatott szem azonban csak egy újabb - nagyon elmés, de mégis - kifogást lát ott, ahol mi komoly érveket sorakoztatunk fel vélt igazunk mellett, az álmunk megvalósítása ellen, lényegében azt magyarázva, hogy miért is nem csináljuk/követjük/eredünk a nyomába jó vadászkutyaként.

A kifogások pedig arról szólnak, hogy nem merünk cselekedni, hanem továbbra is inkább csak gondolkodunk arról, hogy mi lenne, mi lett volna ha...

Jelen pillanatban lassan általános iskola felső osztályába lépő álmom a megvalósulás kapujába lépett. Csodálatosan felemelő, és egyben félelmetes érzés is. Úgy, mint a Szent megtapasztalása, a mysterium tremendum. Élet és jelen-levés minden ízében, sípol a gőz, ahogy szökik ki a kéményen át a túlnyomástól.

A félelemre egyetlen lehetséges válasz létezik: abba kell hagyni a félés elmebeli aktusát (vannak ezt elősegítő módszerek, például jógalégzés, stb), és cselekedni kell. Adott esetben pontosan azt, amitől a legjobban félünk, hogy kiderüljön, valóban akkora démonok őrzik-e a paradicsom bejáratát, mint félelmeink ferde tükreiben. Még az is kiderülhet, hogy szfinxek pontosan ránk vártak... igaz, a kérdésre, akkor és ott, amikor át akarunk haladni, meg kell tudnunk felelni. Hogy kik vagyunk, miért jöttünk, és mit keresünk ott. Az egész annyira egyszerű, nem?

köszönöm, de nem

Azt hiszem mi nők küzdünk a leginkább azzal, hogy nem tudunk NEM-et mondani. Nem csak a neveltetésünkből kiindulva, hanem talán a nemiségből fakadó mindenféle sztereotípia, megfelelési vágy is közrejátszik. Szeretnénk, ha szeretnének. És ezért nem merünk nem-et mondani. Azért nem merünk NEM-et mondani, nehogy megbántsuk a másikat, nehogy ne szeressen minket majd amiatt, hogy valamit nem akarunk.
A legszomorúbb az egészben az, hogy mindeközben önmagunkat áruljuk el - csak azért, mert valamiért nem akarjuk egyenesen megmondani annak a másik embernek, hogy köszönöm, de nem.

Egyszerű, hárombetűs szócska. És hiába tudnivaló, hogy nem omlik össze a világ, ha kiállunk magunkért, ezt gyakorolni kell. Ha ott van az a belső bizonyosság, hogy valamit nagyon NEM akarunk, akkor itt az ideje bevállalni. Hátha mégsem omlik össze a világ, hátha mégsem sértődik meg halálosan az a másik. Ha meg igen, akkor hidd el, hogy nem rólad szól, hanem őróla, hiszen az ő szabadsága ott kezdődik, ahol a tied végződik. Szabadságunkban áll választani - önmagunkat.

Ha abba tudjuk hagyni önmagunk elárulását, kiegyenesedhet az életünk. Kicsiben jó elkezdeni, hogy fokról-fokra megerősödhessünk. Fáradságos, mert folyamatos önreflexiót igényel, ahol nem a körülmények, vagy egy másik ember dönt felőlünk, hanem mi magunk. Például egy társasággal való összetartozásunk alapja nem lehet az alkohol- vagy cigarettafogyasztás mértéke. Vagy ha igen, akkor érdemes felülvizsgálni azokat a névleges barátságokat.
Kezünkbe kell venni a döntések folyamát - igaz, ez azzal a felelősséggel jár, hogy senki mást nem fogunk tudni okolni a hibás döntésekért, csak önmagunkat. Ezzel együtt azonban elkezdünk felelősséget vállalni saját magunkért, és azt hiszem ez szerves része annak, hogy felnövünk. A legtöbb hiba akkor gyűlik fel, amikor a legfontosabb helyzetekben kiengedjük a döntéseket a kezünkből - itt azt érdemes észrevenni, hogy az is egy döntés, hogy nem döntök, hogy hagyom magam. Hibáinkból pedig az következik, hogy az önmagunknak való megbocsátást is elsajátítsuk. Erről máskor.

Kiállni önmagamért, úgy, hogy nem gázolok át a másikon - ez az egyik legnehezebb lecke. Hiszen egyetlen mozdulatban, egyetlen szóban egész életünk, értékrendünk megmérettetik. Lehet, hogy csak mi tudjuk, senki más nem fogja kihallani belőle összecsipegetett bátorságunk, mert épp olyan szelíd hangon fogjuk kimondani, mégis ki kell jelölni a határainkat, és tudni kell, mikor és hogyan penderítsük ki a betolakodókat anélkül, hogy megsebeznénk magunkat.

Ma reggel úgy ébredtem, hogy a tegnap nyomasztó súlyai leszakadtak az álom közben. Nincs is jobb gyógyír egy kiadós, mély alvásnál, amikor úgy ébredsz, mintha több méter mélységből szállnál vissza az életbe.

Tavaszi erők

Lassan itt a tavasz: gyönyörű napsütés, mozgolódó őserők mindenhol a természetben. Éjjel még hideg van, nagyon hideg, nappal is a nap sugarai azok, amely az elmerevedett téli hideget kezdik feloldani apró simításokkal.

A legfontosabb üzenete az elmúlt két-három hétnek az, hogy a félelem lényegében ajándék. Felhívja a figyelmet a sérülékenységünkre (valami múltbeli dologból táplálkozik), és valójában nem más, mint (egy korábbi) fájdalomtól való félelem, legyen az testi vagy lelki eredetű. Fél-elem, tehát nem teljes: ha birtokában lennénk a teljes-ség-nek félelmünk tárgyát illetően, valószínűleg elillanna a félelem. Husserl-t idézve, sőt, pontosabban Kant-ot, akire Husserl támaszkodott, a dolgok önmagukban véve nem jók vagy rosszak, hanem a hozzájuk való viszonyulásunkban válnak azzá. Ez például a fenomenológia, vagyis a létező dolgokat vizsgáló tudomány lényege, hogy a dolgokat megpróbálja teljesen lecsupaszítani, viszonyrendszerekből kiemelni, és úgy, "en essence" a lényegét megvizsgálni. A lényegig redukálni, egyszerűsíteni. Van benne valami ZEN.

A kreativitásunkat zárolja a félelem: olyan, mint amikor a tetemes méretű zöld hasút rejtő bankszámlánkhoz nem férünk hozzá, mert nem találjuk a bankkártyánkat, vagy elveszítettük a csekkönyvünk, vagy egyszerűen csak zárva van a bank. Sejtjük, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, lehetne, ha adott esetben a nyitvatartási időben próbálnánk meg bejutni (vagyis ha félretennénk a félelmet, és úgy vizsgálnánk meg a megoldandó kérdést), mégis megszoktuk ezeket a szűkös járatokat, a sötétben járást.

Ha hosszú ideig tart a tél, elszokunk a fénytől, és a ragyogó fény nem csókot dob a szembogárra, hanem éles fájdalommal szúr bele. Ezért gyakran inkább maradunk a sötétben...

Olvastam, hogy bizonyos szentek úgy éltek, hogy mindig a félelmük nyomában jártak (Hamvas Béla: Levelek, 2011). Mindig arra mentek, azt választották, amitől féltek, így időről-időre kigyomlálták ezt az érzést. Hálát adtak, amikor újra tudtak félni.. Ó, hát van még mit tanulnom! Bár én egy "csakazértis" ember vagyok, tehát ha félek valamit nem megtenni, inkább megteszem - mert a félelem egy nagyon kellemetlen, beszűkítő, bezáró érés. Elválaszt a valóságtól, és a legtöbbször - mert árny - sokkal rémisztőbbnek és hatalmasabbnak mutatja magát, mint amekkora valójában.

Ugyanakkor a félelem a legjobb barát is, védelem, figyelmeztet, hogy ne vessük magunkat biztosító kötél nélkül a mélybe. De a helyes megkülönböztetés nagyon fontos, mert van, amikor ugrani kell.

A bátorság a helyes megkülönböztetés: a pillanatban való jelenlevés, és nem a múltból eredő vagy a jövőből táplálkozó módon cselekszik, hanem a jelenben. Újra és újra megpróbálja áthidalni a nehézségeket. Félúton a vakmerőség és a gyávaság között.

Először tehát napszemüveggel megyek a fénybe, ha elszokott tőle a szemem. Megnézem a bank nyitvatartási idejét. Megigazítom a biztonsági kötelet, és újra ellenőrzöm a rögzítő csomót. Aztán nekirugaszkodom, és ugrok. Kilépek a fénybe, és vállalom önmagam: a belső világunk napfényre kerülésétől való félelem a legelemibb. Valóban ekkora félnivalónk van? Arra hívlak, hogy engedd a tavaszi napfényt befelé, a csontok mélyére, gyújtson fel cselekvő frissességgel, járja át egész bensődet a tavaszi szél, ne félj tőle. Csak a pormacskák és poroszlánok rettegnek amikor jön a nagy tavaszi takarítás.

____________________________________________________________________

Mindannyian szeretjük a napsütést, ebben biztos vagyok. A fenti analógia csak azt a célt szolgálja, hogy kívülről befelé haladjunk, és oda is meghívjuk a tavaszi fényeket, buzgó csermelyeket.