In Time / Időben - rendhagyó filmajánló

A Lopott Idő (In Time) 2011-es film. Egy sci-fi adaptáció. Arról szól, hogy a nem túl távoli jövőben az emberek úgy születnek, hogy a bal karjukon egy időmérő számláló foglal helyet. Ebben a világban az új fizetőeszköz az idő (!), és egészen 25 éves korig növekednek az emberek, utána nem öregszenek (!), és csak egyetlen plusz grátisz év van a karjukon... abban a pillanatban, hogy az utolsó másodperc eltűnik a karjukról, kicsúsznak az időből, és megáll a szívük.A fizetésüket időben kapják, a kávéért, buszjegyért, időzóna-átlépésért, szállásért a hotelben - mind idővel fizetnek. Kar-idő olvasó alapján (bőr alatti chipkártyától már nem vagyunk messze, sőt a tenyér-olvasó pénzfelvevő kütyütő sem, ami kiválthatja a bankkártyát).

Nietzsche írja a Történelem hasznáról és káráról c. könyvében, hogy "Nagyon sok erő szükségeltetik ahhoz, hogy élni tudjunk, és elfeledjük, hogy élni és igazságtalannak lenni egy." Ez itt is megjelenik: különböző idő-zónák vannak (!), amelyek elválasztják a gettót, a közép-gazdagokat, és az idő-milliomosokat, akik tulajdonképpen örökké élhetnek, hiszen a test nem öregszik.
DE mint azt a hamar kiiktatódott főidőmilliomos elmondja, nincs igazság, mindenkinek jutna elég idő, és nem kéne egyik napról a másikra (!) élni, és rettegni, hogy nem marad a buszra pénz (idő), egy olyan világban, ahol nincs könyörület, mert tényleg az életed múlik minden másodpercen. Az időrablók meg persze annyit harácsolnak, amennyit tudnak.

Nos... aki nem időmilliomos, az gyorsan mozog, és siet, mindenhova, mert ugye, az idő szó szerint pénz és élet. Nincs idő aludni, nincs idő családra, nincs idő gyerekre... Ki lehet törni ebből, de elég sokan vigyáznak arra, hogy ne sikerülhessen. Pedig jutna bőven mindenkinek. Ó, és persze az időmilliomosok a nagy óvatosságban már nem is élnek, csak vegetálnak: elfelejtettek, hogy hogyan kell élni...
Rengeteg szép filozófiai háttér és szocio-elmélet van ebben a filmben, nagyon is legondolkodtató.Az is kimondásra kerül, hogy hiába nem öregszik a test, az agy, az elme, a lélek egyszer csak besokall, és elég lesz. Minek örökké élni? Hiába akar mindenki örökké élni, bele lehet fáradni az életbe.

Annyira szép és világos allegória, most másodszor láttam, és így még világosabb. Persze egy kis Bonnie és Clyde is benne vagyon, de ez így pont jó. Jó az adagolás.

Miért megy el itthonról, vagy bárhonnan bárki egy jobb élet reményében idegen földre? A válasz sokrétű lehet, de azt hiszem a legaktuálisabb igen egyszerű. Bele lehet fáradni az állandó tűzoltásba, az állandó túlélő üzemmódba. Igaz, hogy folyamatosan stimulálja a kreatív energiákat, hogy áthidaljuk a hiányokat, megoldjuk a helyzetet valahogy és túléljünk.
A kreativitás nagyon fontos, és nélküle aztán végképp nem érdemes, ahogy szenvedély nélkül sem. De néha már kicsit élni is kéne, nem csak túlélni. Nem csak rohanni, hanem lelassulni.

A nemzetközi töröközőnap május 25, Dogulas Adams emlékére, aki a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvvel kezdődő öt részes trilógiát írta. Nagyon várom, ugyanis szeretném bedobni a törülközőt! És menjenek a fenébe az egerek!

Húsvéti tisztulás

Csönd van. Talán sosincs akkora csönd az éjszakában, mint Nagypéntek éjjelén.
Valami egészen biztosan történik a mélyben, az Isten a holtak birodalmába szállt, és messze még a hajnal.
Egyedül maradtunk. 
Vagy mégsem? A csöndesség mélyén, a sötétség fenekén, ölelő karok. Szívzuboly.

Húsvétra kelvén, a Feltámadott metsző hidegben üdvözöl a falu határában. A cseresznyefákról hópehelyként peregnek a szirmok a szélben. A templomharang sűrűn kongat, majd elcsitul a fémes örömzene.

Jól írja C.S. Lewis a Nagy Válásban, hogy a pokol egyetlen darabkája sem vihető el a mennybe. Lehetetlen.

Húsvétkor több éves élet-csomag hagyott el. Tudtam, hogy távozni készül, mégis szíven ütött, ahogy orromra csapta az ajtót. Hagyni kell, hogy távozzon, ami hazugság, ami korom, ami nem illeszkedik az élettervbe, és már felismertem, hogy nincs benne helye. Nincs miért tartóztatni, a szerepét életemben betöltötte, minden, ami ezen túlnyúlik - köd és árnyék. Mint egy foszló ruha, ideje kibújni belőle, levedleni végre azt a bőrt, amelyre már nincs szükségem. Új ruha, új élet, új feltámadás. De a feltámadáshoz meg kell halni, éppen úgy, ahogy a búzaszem elrohad a földben, és csak utána ered útnak a sötétség mélyéről az az apró zöld csíra, áttörve a rögökön a fény felé. Elveszítettem egy közeli barátot, talán örökre. Szívem reped a föld mélyén, és a fekete rögök csöndje fölfogja bánatom. Gyűlnek az életnedvek, egyszer csak elindulok majd fölfelé én is, és áttörök a talajon.

Szilveszterkor meghívtam a változást az életembe, úgy, hogy jöjjön, várom nagyon, és takarítani kezdtem a belső terem, kidobva a ballasztot, ami csak lehúz, visszaengedve a vadonba, amire már nincs szükségem, kiebrudalva a pormacskákat és egyéb sötét sarkakba húzódott kis éji szörnyeket. Most az utolsó szemeteszsákot is sikerült az ajtómon kívül helyezni, és nincs más bent, mint óriási, fénylő kristálytér. Legalábbis nagyon remélem. Nem számít, hogy beleszakadok: fájjon, ez fájdalom a búcsú, az elmúlás. Nem menekülök előle, hagyom, hogy átizzon és megrepesszen, és átformáljon. Az biztos, hogy kocka el van vetve, és nincs visszaút, csak előre vezet az ösvény: amikor hátrapillantok, megnyugtat, hogy nincs többé kimaradt lépcsőfok, nincs többé meg nem épített híd, az útról gondosan el nem sepert falevél és vihar-hozta ág törmelék. Biztonságos továbbmenni, itt van az ideje, és nem kell visszatérni többé elmulasztott lépéseket bepótolni. Szabad vagyok távozni. És elindulok.

"A változás feltételeit nem a sürgősség határozza meg, hanem a szubjektum érettsége." (Hamvas, Levelek, 2011) Mindennek megvan a maga ideje - és ha úgy is érezzük néha, hogy már készen állunk, itt van az ideje a NAGY változásnak, és minden sejtünkben külön érezzük közeledését, lüktetését, hogy mennyi idő telik el a valós tapasztalás és a megérzés között, azt senki sem tudhatja előre. Például 2011-ben már január elején éreztem, hogy nagyon erőteljes, dinamikus, változásokban gazdag évem lesz. Ez így is volt, de most visszatekintve látom, hogy az előző év alapozás volt, tisztogatás és magvetés. Egyre közelebb az igazsághoz, amit a szívemben hordozok. Az áttörés, csírába szökkenés most történik, 2012 tavaszán, jó egy évvel a megérzés után.

Az ablakokat, kapukat szélesre kell tárni, és úgy várakozni, mint ahogy tavasszal apró szorgos napok megszülik a virágot és friss rügyeket a fákon, ahogy hangjára talál a rigó és pacsirta, ahogy ülsz a rét mellett, csodálod zöldjét, az ég kékjét, és a fű nő magától. Meg fog történni, veled is, észre fogod venni, talán éppen akkor, amikor történni kezd. Már itt is van.