holtpont

Vannak hullámhegyek, de a hullámok tetejéhez hullámvölgyek is tartoznak. Ma valahogy egy ilyen nap van/volt, amikor lehet, hogy jobb lett volna, ha ki sem kelek az ágyból.

A nap csúcspontja délután öt óra fele robbant ki, amikor is kicsúszott a kezemből a telefonom, és mivel a leesés-védő akármije még úton van, a kijelzővédő fólia épp arra volt elég, hogy még egyben tartsa a széttörött képernyőt. Rákerestem, nagyjából 125 eurós történet (Blackberry 10-es telefon, amit anno ajándékba kaptam/megörököltem egy volt kollégámtól). Még sosem törtem el kijelzőt, pedig rutinos mobil-leejtő vagyok. Micsoda érdem, nem? Úgy tűnik ebből is kellett egy tapasztalat! Pipa. 

Mindemellett, nyár van, hurrá, de nagyon kezdem unni, hogy nincs munkám. Persze el lehet hetyegni erre meg arra, de nincs keret, nincs rendszer (mert igen, egyedül magamban, ha nincs összetartó szándék eléggé szét tudok csúszni).. meg kell embereljem magam. 

Barcelonában minden valamire való munkához, ami érdekelne, technikai - telekommunikációs vagy számítástechnikai végzettséget kérnek, ami nekem nincs. És nem is lesz, ha rajtam múlik. Le vagyok hangolva, és teljesen értéktelennek érzem, amit tudok. 

Nem jó panaszkodni, és nem kéne, így is baromi jó dolgom van, annyi munkanélküli segélyt kapok, amennyit sokan mások munkáért kapnak cserébe. De hamarosan elfogy a többi pénz, s akkor, ha addig még nem találtam megoldást, nagy váltás jön, mert ebből a pénzből nem tudok egyedül fenntartani egy lakást. És cél nélkül felkelni reggel, csak azért, hogy munkakereséshez üljek le a géphez, nagyon kiábrándító. Így a többi tervem is csak akadozik, veszít a lendületéből: mintha hiányozna a húzóerő, hogy merre, tovább, és minek. 

Egyszóval csak nézek kérdően, hogy merre tovább? Számtalan olyan tehetségem és hozzáértésem van, amivel bárki, bármilyen cég jól járna, de egyikről sincs papírom. Most akkor ne is jelentkezzek? De, persze hogy jelentkezem. Csak az X. megválaszolatlan jelentkezés vagy visszafordítás után már az egész nagyon nyögvenyelősen megy. 

Nem, nem oldaná meg a helyzetet a haza költözés, otthon is ugyanezzel néznék szembe. És időről időre meg kell mutassam magam a helyi munkaügyi központban, hogy itt vagyok, és munkát keresek,

Leszek majd pozitívabb is, eddig is voltam, talán holnap is az lesz. Most nincs több erőm, már dühöngeni sem. Legalább annyi örömöm van, hogy sikerült itt letenni a KRESZ vizsgát angolul (rendkívül szemétkedős teszt-kérdésekkel), és elkezdtem vezetni. Már túl vagyok két vezetés órán
(másfél órás!) ahol benn vezettem a forgalomban Barcelonában! Huh.... az első órán még elvezetett minket az oktatóm a vizsgahelyszínre, ahol gyakorlunk, de másodszorra már az autóiskola előtt én ültem be a vezető helyére, és ez bizony a város egyik legforgalmasabb utcáján van. Ablakok lehúzva, rádió bekapcsolva, az első öt percben igazán azt sem tudtam, hogy mire figyeljek (kiállni az útra a parkolóházból, stb), annyira szembejött a rengeteg inger és információ, ráadásul ugye spanyolul tanulok vezetni.. Ami, higgyétek el, sokkal motiválóbb és izgalmasabb, mint magyarul. Igaz, az oktatóm is nagyon jó. Bízik bennem. És rögtön bedob a mély vízbe.. Néha elfelejtek levegőt venni, de szerencsére azért az megy magától, s amikor végre eszembe jut, sóhajtok egy nagyot. 

Mindent összevetve, nagyon tetszik, és sokkal jobban érzem magam az autóban, mint tíz éve, amikor először próbáltam megtanulni vezetni. 

Végső messzeségekben mindig akad egy film, ami segíthet. Ma estére találtam egyet, aminek pont az a címe, hogy: Learning to drive - vagyis Vezetni tanulni. Ez lesz ma este a desszert, az agynyugtató, a kikapcsolódás ebből a végtelen napból, amikor a tehetetlenség széjjel szakít, és teljesen kívülállónak érzem magam ebből az egész működő rendszerből. 

És persze, még egy segítség: nagymamám  kakaója. Valahogy mindig is szívből utáltam a tejet. Apai nagymamám kizárólag kakaóval tudta belém diktálni, de úgy már könnyedén. Azóta is megvan az az élmény, hogy ülök nála, és kakaót pirítóssal ropogtatok.. olyan igazi békés emlék. No kérem, ez az én titkos receptem a kiállhatatlan és lehúzós, tehetetlenségi nyomatékkal szomorúvá váló napok végén: egy bögre jó kakaó. És, most hogy már felhörpintettem a legvégét is, azt hiszem, ez még mindig működik. Azért ha eszetekbe jut, a saját jeges kakaótok mellől küldjetek nekem némi jó energiát, imát, pozitív gondolatot meg egy nagy ölelést, mert most nagyon nem tudom, mi lesz velem, és hogyan tovább. SMAK! 

egytől ötig

egy
sosem gondoltam volna, hogy tudok "így" lenni. hogy velem is megtörténhet. hogy kicsúszni érzem a talajt a talpam alól, hogy üres vagyok, nem tudok adni, kimerültek az elemek, a vésztartalék is. beletörök már az elfogadásába is. tagadásban vagyok, mást akarok, mint ami van.

kettő
zokogok. a jógaóra végén, egyszerre csak kibuggyan az elviselhetetlen, levegőért kapkodok. összetörtem, nem vagyok jól. elfogadás. olvadok, mint egy jéghegy, és lágyulok - megtart a padló. megkönnyebbülés, így vagyok, vagyok, így is lehetek, szabad rosszul lenni, szabad összetörni, szabad kiégni. nem azért mert jó vagy rossz, hanem azért, mert ez van, és akárhogy akármennyire szajkózom magamnak a pozitív dolgokat: nem megyek semmire. új felismerés.

három
kimondom, hogy nem vagyok jól. vállalom a felismerést, elfogadom és állítom magam - ez vagyok most. nulla interperszonális tehetség, bezárt világ. apró kapaszkodók már kéznél, időbe telik, míg felhúzom majd magam. hagyom hogy legyek, hogy legyen, ami van, nem tiltakozom, és hirtelen könnyebb a súlya, megjön egy mosoly belülről, és még egy, jön egy aprócska hála, és áldás a térből, a mindenségből, Istenem, a legapróbb kegyed tenyered simítása, milyen jó, hogy vagyok. tenyereden. s milyen jó, hogy te vagy, és hogy már nem kell tartsam magam, ha nem bírom, össze is törhetek, és lesz így is valami. sejtelmek. és félelmek.

négy
pillérek, óvatosság, lassúság. újrakezdés. a jóga azért,  hogy bízzak a testemben és bízzak a központomban, magamban. oldódás, tisztulás, lazulás. a tánc azért, hogy életöröm csöppenjen a lélekbe, és hogy bízzak másokban. végre jóga, végre tánc. argentin tangó.

öt
hogy holnap mi lesz? dokihoz megyek és felfüggesztésemet kérem a munkámból egy időre, hogy újraépíthessem magam és az életemet. félek a jövőtől. a nem cselekvés elve igazából annyit tesz, hogy csak azt tegyem, ami igazán és elkerülhetetlenül szükséges. ez most pontosan úgy az, mint a következő levegővétel és a holnapi hajnal a mezőn. megyek a félelmem felé, hogy gyógyuljak.

Gondolatok pakolásról, utazásról...

...és hazáról. Húsvét előtt.

***

Lassan hazaindulok, haza - indulok! -, s ilyen nehezen régen kezdtem pakolni, mint ma. Mázsás súlynyi fáradtság, de egészség, lustaság, női ritmusok... micsoda felkavarodott helyzet. Jobb ülni, és semmit sem csinálni, megvárni, míg a dolgok elrendezik magukat.

***

Ha a külső terem a belsőt mutatja, akkor bőven van még utam a káoszból a líráig... lassúság, édes lassúság. Csak azt a rendet találjam meg egyszer, kint, stabilan. A helyem, önmagam. Önmagam nem tudom elveszíteni... nem "tárgy" vagyok, mint egy pénztárca, például... a "hol" s a "vagyok" összemosódik. Időtlenség.

***

Eszembe jut az új pápa, Ferenc pápa egyik személyes emléke, amelyet az első Úr Angyala imádságában idézett egy Argentin nénikétől (persze megint nem pakolok, mert írok, s jó harminc percbe kerül, míg megtalálom a vonatkozó levelet, hírt, részt, de megvan). Illetve annak egy része, de a teljesség kedvéért az egész rövid kis élményt ide idézem:

"Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét.

Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat – meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha Ön nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát”. Honnan tudja? – kérdeztem tőle – folytatta a Szentatya. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne".

Kedvem támadt megkérdezni tőle: „Mondja, hölgyem, Ön a (Pápai) Gergely Egyetemen tanult? Mert ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha! 

Hát akkor hol van a probléma? – kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk."

 

De ebből az egészből egészen pontosan, szinte odahallgatva az élő jelenetbe, ez a mondat ragadott meg: Isten mindent megbocsát, mert ha nem bocsátana meg mindent, a világ már nem létezne. Ez az irgalom, hogy Ő soha nem fárad el bennünk, csak mi tudunk elfáradni.. azt viszont nagyon. Nem is tudom, hogyan lehet ezt elmondani, talán nem lehet, talán ez a legszebb mese, ahogy Ferenc pápa mesél a nagymamáról. De mégis, ez a mese, igaz mese. Nagycsütörtök közeleg: mi más számítana egyéb a világon, mint a szeretet s az irgalom? A szeretet, s az irgalom, amely a világ - a látható és a láthatatlan világ apró sejt-hálózatát összetartja, hordozza. Térdre borulós és táncra perdülős... ima. 

***

Félek hazamenni. Aki tépte el már szívét attól, akit nagyon szeret, s mégis tudja, el kell válniuk, az tudja, milyen érzés újra látni a szeretett lényt. Szerelem, de mélyebb, mert ezt nem lehet eldobni, nem lehet elfelejteni, igenis a föld, az anyai szó, az apai béke, ami táplált. Szembesülés. Elmenni, maradni... eljöttem. Majd egyszer hazamegyek. Most látogatóba csak.
A tanoncokat (ha tetszik: neofitákat) elküldik hosszú tanuló útra idegen földekre mielőtt ők maguk mesterekké válnának, vándoroljanak, gyűjtsenek, ismerjék meg az idegeneket, tanulják meg a csak szélsőséges körülmények között megtapasztalható tehetségeiket, fedezzék fel gyöngeségeiket, s hogy mi minden olyan dologra képesek, amire sosem gondoltak volna. Mester sosem, de mindig is alkimista szerettem volna lenni. Mint Paracelsus. Mint a középkori misztikusok (kár, hogy semmilyen holt nyelven nem beszélek). Végül megtanultam, mit jelent a honvágy. Tanulok vágyni arra, ami az enyém. (Simone Veil).

***

Nehezen szakadok el az újtól: furtonfurt kettősség. Menni és maradni... Hosszú az út mire ebből az átmeneti időből "hazajutok", s otthon leszek ott, ahol vagyok. A helyemen. Lassan megterem, s érik a türelem bennem, nem sietek, nem siettetek. Azt remélem csak, hogy tovább már nem lassulok, mert akkor lajhárrá leszek. De most inkább mormotává, mert szólít az idő. Reggel is lehet még pakolni.

Rhythm

Tele vagyok - telve vagyok helyesebben - ritmussal, tánccal, remegéssel, borzongással, zenével.. szabadsággal.
Újra és újra felfedezem, hogy a tánc az életem, sőt, annyi de annyi energiám van, hogy csak pislogok, hogy honnan. És nocsak. Egyszóval tánc.
De nem akármilyen: szabad. Abból az igazi transzolós fajtából, ahol lehet ugrándozni mint egy bakkecske és ősrocker módjára dobálni a fejed és a hajad, ameddig csak bírod, és rázni még minden mást amit csak bírsz. Meg elcsöndesülni, és hagyni, hogy vigyen a muzsika magával. Táncfüggő vagyok, erre jöttem rá.

A mozgás gyönyörű, minden egyes eleme csodaszép, és végtelenül harmonikus. A test minden egyes porcikája tud mozogni, mindegyiküknek megvan a maga tánca. És ha egy pillanatra megengedjük, hogy megmozduljon (a kar, az arc, a homlok, a könyök, a térd, a csípő) úgy, ahogy szeretne, fantasztikus dolgokat élhetünk át.

Tánc-ima, tánc-meditáció, transztánc, tánc, tánc, tánc. És ehhez még egy kis Kúcsipúdi is jön (Kuchipudi - dél-Indiai klasszikus tánc), amit 5-6 éve nem űztem, és most újra. Felölel, eláraszt és visz magával a ritmus. A legjobb dolog a világon. Hagyom, hogy vigyen magával. Szeretem.

Hakuna Matata goes to Kosovo

Hakuna Matata Peruból jön (tényleg, még megszemélyesítve is, de most nem arra gondolok): ott jött elő Mikaelnél, viccelődve, akinek rengeteg problémás munkaórája származott a kétséges kimenetelű utolsó pillanatban történt vízumügyintézések miatt. Ekkor aggatta rá Rushdi a Hakuna Matata táblát.

Hakuna Matatát mindenki ismeri az Oroszlánkirályból, azt hiszem... És még svédül is!!!
Vagy arabul... vagy Mandarinul... és még németül (!!!), magyarul, és spanyolul... (FUNNY, super FUNNY, hahahaaaaa). Az a legjobb pillanat, amikor a szomorú kisoroszlánnak végül elkezd a ritmusra járni a hátsó fele. :)
Szóval csak semmi vész.

Közben azért átrepültem pár országon, és már Pristinában vagyok. Túl vagyok a regisztráción, találkoztam a CEC egyik ügyintézőjével (CEC = Központi Választási Bizottság = KVB, ami elég hülyén hangzik szerintem). Hihetetlen, de itt az EURO a fizető eszköz! Igaz, hogy két üveg ser - PEJA - és egy nagy üveg ásványvíz 1,50 EUR-ba kerül, de azért mégis, nem semmi. Persze miért ne?
Holnap mindenféle találkozók, és nem ártana közben dolgozni is (pályázatírás ezer+1 erővel - eddig persze mindebből semmit sem sikerült demonstrálni, de a sör remek).

Vacsora, egyebek. Hakuna Matata. Világot felfedezni jó.
Különösen ott, ahol azért akad 1-2 ismerős, még ha csak munkakapcsolat is. Máris van hova kötni magad az adott helyen. Még ha este egyedül is vágnál neki a városnak.