keddi kifli #5: hajnal előtt

A 21. század az ellentmondások százada. Egészen biztosan egy paradigmaváltlásban vagyunk, annak is a közepén. Hogy is lehetne másképpen, amikor futurisztikus technológia vesz körül minket sci-fi köpönyegként, miközben dübörög a kapitalizmus rabszolgagyára némi vallásháborúval nyakonöntve?

Sokkal fontosabbak a személyes, egyéni választásaink, mint bármikor máskor. 

Sokkal fontosabb az, hogy felismerjük, milyen belső szöveget mormulunk magunknak, amikor félünk, bármi legyen is a félelem tárgya (megélhetés, jövő, fájdalom, veszteség, fizikai leépülés, stb...), mint eddig bármikor. 

Le kell venni a régi lemezeket a belső lemezjátszóról, és frissíteni a lejátszási listát. 

Lehet, hogy csak saját magamat erősítem most mindezzel, de akkor is, napi betevő falatom, hogy tovább menjek, lépésről lépésre, szem előtt tartva a célt. 

Sokkal jobban megterhel a fizikai, nyári 12-13 órás munka mint azt sejtettem előre - persze hozzá kell és hozzá lehet szokni mindenhez (lényegében pihenés nélkül, egyedül). A vezetés külön stressz faktor egyelőre - a La Roca Village nagyjából negyven-negyvenöt percre van Barcelonától. Így aztán a rutin is gyorstalpalón alakul. Az első három napom utáni estén hazafelé egy autopálya automatában felejtettem a bankkártyám. Azóta nem játszom ilyent :). 

Minden rendben van, erősödni, fejldőni kell - fizikailag is. 

A nagy ajándékok az életünkben néha egészen másként érkeznek: némi keserű ízzel, lemondással, meglehetősen rossz belépővel, veszteséggel, stb. Óriási mentális erőfeszítés kitartani mindebben, de ugye, a mentális tréning is tréning, gyakorlok magamon ezerrel - és minden nagy tanuló időszak pontosan ilyen: hol mélyebben, hol magasabban gyakorlatozunk, 

Ennek a munkának köszönhetem, hogy hetente 2-3-4-szer újra eljárok úszni (segíti az anyagcserét és erősíti az erek falait), hogy újra időt szakítok a rendszeres testmozgásra, jógára; és a szellemi erők összehívása is komoly feladat! Meditáció, ima, minden, ami erősít, bevetésben van. 

A kirakó apró darabkái kezdenek összeállni egy szépséges képpé, óvatosan, finoman összefont álmok kezdenek testet ölteni áttetszően, délibáb-szerűen a távolban. A nehéz pillanatokban vissza kell vezessem magam a belső kúthoz, hogy megmossam az arcom, a szemeim, és tisztábban láthassam mi miért történik, mit miért választok, merre megyek. 

A számlákat fizetni kell. És Hamvas Béla jut eszembe. Kétkedve, értetlenkedve kukcskálok felé: vajon ő hogyan bírta ezt az egészet? De egy idő után nincsenek ilyen kérdések. Le kell szállni a katedráról, fejet hajtani, és a maradék időt annak szentelni, ami feltölt, lazít, épít, és továbbvisz. 

Bármilyen munka adja a kenyeret az asztalomra, az, hogy személyesen, emberileg értékes vagyok-e vagy sem, ettől a munkától teljesen különvaló. 

A Wachowski testvérek legutóbbi, eléggé gyöngére sikerült "Jupiter Ascending" című filmje jutott eszembe: ha van bármi mondanivalója, akkor pontosan ez az. 

Aztán az a felismerés is megjött, hogy fizikailag sokkal többet bírunk el, mint amennyit feltételezünk. Hála Istennek. 

Ilyesmiken merengek az elmúlt napokban. Új perspektívát tanulok: amely szinte röntgentként világítja át a "kapitalizmus" gépezetét, megerősítve abban a vágyamban, víziómban, irányomban, hogy lehet(ne) ezt másképp csinálni. 

A hétvégén EuroDisney-ben voltunk a párommal s a kisfiával közösen: nagyon jó út volt, de maga a park inkább csalódás volt. Óriási sorok (volt, ahol 100 percet kellett volna várni, míg sorra kerülhettünk volna), viszonylag kevés attrakció 5-6 éves népségnek, egekbe szökő árak, és több, felújítás alatt álló játék, amelyről nem adtak előzetesen tájékoztatást - a térképen is működőként volt feltűntetve. Persze lehet, hogy nem az én szemeim a mérvadók itt, mert kihalt belőlem - vagy sosem volt - az a részem, amely csodaként tudott volna rátekinteni erre. 

De valami kellett legyen, mert emlékszem, mennyire rajongtam a régi pesti Vidámparkért 6-8 évesen.

Az új tapasztalataim fényében azt a rengeteg munkát láttam, ami a park működése mögött van, a hiányzó vagy hiányos (ár-érték aránynak nem megfelelő) kiszolgálást és alacsony minőséget, és hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni az egészből - a park gazdáinak és szervezőinek részéről - egy kis odafigyeléssel. 

Persze voltak szuper pillanatok és showk is, amit nagyon élveztünk. És a szállodát, ahol egy teljes kalózhajó szolgáltatta csúszdáival és medencéivel a szórakozást kicsiknek és nagyoknak. 

Remélem, vannak még szemeim csodákra, mesékre és egyebekre, s nem veszett ki belőlem teljesen ez a gyermeki rész. Azt hiszem, hogy nem. Csak valahogy, ott a parkban, nem tartott velem. 

Hosszú éjszakám legsötétebb órája van most. Vissztarének az erők, az imák, az Isten, az álom, az angyalok, a dolgok helyes szétválasztása, a kitartás, a figyelem. Erő. Virrasztás. Gyertyaláng mellett. Csöndes, eltökélt törekvés a fény felé. Mindaddig, míg egyszer csak előbukkan majd a nap. 

keddi kifli 4#: együtt, messzire

Pár héttel - vagy mostmár inkább egy jó hónappal ezelőtt - ütött be az, hogy a következő időszak a szolgálatról szól. Lehajtott fejjel, előre lépdelni azon a bármilyen (szinte bármilyen) úton, ami a láb alá fut, s becsülettel megszolgálni akit, amit kell. Bármi, bárki legyen az.

Talán hamarabb véget ér ez az egész kapálódzás a semmiben, ha az áramlattal úszom, szépen odabólintok mindennek, ami érkezik, és nem tartóztatom, ami megy.

Nem az én titkom. Eszembe jutott Hamvastól újra, hogy:

„aki a sorsnak időre megszabott állomását meg akarja rövidíteni, az szükségképpen az állomás nehézségeinek többszörösét idézi magára. Minden állomáson megszabott ideig kell tartózkodni, senki büntetlenül ezt az időt nem rövidítheti meg”. 

Mégpedig abban a kontextusban, hogy ahelyett, hogy panaszkodjak, küzdjek, harcoljak mindaz ellen, ami az asztalamon van (vagy éppen, a hiánya ellen), mert bármilyen erőfeszítéseket teszek, nem tudom megváltoztatni: az elfogadással és választott szolgálattal talán (TALÁN) sikerül kihúzni a helyzet méregfogát, és a saját hasznomra fordítani.

Biztosan van ebben valami, mert amióta meghoztam ezt a döntést, minden könnyebb egy kicsit. Már amennyire persze könnyű lehet az, hogy nem találok a tudásomnak és kompetenciáimank megfelelő munkát már lassan egy éve. Most tartok ott, hogy nagyjából bármilyen munka jöhet: a terápiákkal ugyanis még bőven nem tudok annyit megkeresni, hogy abból egy megélhetés kijöjjön. Pillanatnyilag egy 3x12-13 órás nyári munkát végzek, amiben annyira kifáradok (mert pihenés nélkül van ez az idő, s előtte oda kell vezessek, utána pedig haza!), hogy gondolkodni sincs erőm ezeken a napokon. Ez is szolgálat. És három nap alatt "lezavarok" egy heti munkát... a hét többi napja pedig a regenerációról szól, a sportortól, és a fizikai pihenésről, terápiákról, mindenféle ÉLET dologról, ami nem munka... 

Egyedül nem megy semmi. Ez a legfontosabb tanítása az elmúlt éveimnek; sőt, valahogy az elmúlt 2-3 hónapban sokkal mélyebben megérettem azt az afrikai közmondást, amellyel az Open Floor táncok alatt találkoztam: 

"Ha gyorsan akarsz eljutni valahova, menj egyedül; ha messzire szeretnél jutni, menj együtt (valakivel)".

Ez pedig szolgálat nélkül nem tud megvalósulni. Mert szívességeket teszünk újra és újra, valaki mindig segítséget kér vagy sokkal inkább: esetleg segítségre szorul, és a mi együttérzésünkön múlik, hogy adunk-e neki abból, amiből kér, és/vagy amiből tudunk. Néha nagyon nehéz segíteni, néha könnyebb, néha egyáltalán nem lehet: ez pedig mindig út közben derül ki. De az attitűdünk nem ezen múlik: az mindig megelőzi a cselekvést. Együtt, annyit tesz, mint egymást segítve, egymást előre segítve.

Mindannyian egy választott - vagy örökölt, de azt is választjuk azután, s felnőttként, valamilyen formában a családunkat is, - közösség élő tagjai vagyunk, mint az idegsejtek az idegrendszerben: megérezzük, hogy mi van a közösséggel, a másikkal, a családunkkal, stb. Érdemes ezekre a belső hangokra hallgatni, csodás, ismeretlen, de barátságos helyekre vezethetnek el.

Egy kicsit kitágítva az értelmezés körét: ebben a látszólag darabjaira széteső, félelmmel sakkban tartó világban egészen biztosan együtt tudunk csak továbbmenni, bárhova is tartunk. Nemzet nemzettel karöltve, vallás másik vallással karöltve - mert egyedül nem megy. Már rég nem gyorsan kell eljutnunk bárhova, hanem messze, nagyon messze kell eljutnunk - a béke a tét, kívül s belül, a harmónia, s hogy meg tudunk-e gyógyulni, globálisan, ki tudunk-e gyógyulni abból a vakságot okozó betegségből, hogy "én többet érek, mint bárki más".

Bár szerdán-csütörtökön-pénteken dolgozom általában, még ma is érzem a hatását. Már a múlt héten meg szerettem volna osztani veletek ezt a szösszenetet, csak nem jutott rá idő. Mert közben ki is festettünk itthon, új lakótársam (társaim, egy drabaig) vannak, és rengeteg munka volt mindent rendbehozni, összerendezni, és aztán picikét pihenni is. Arról nem is beszélve, hogy megint minden egyszerre történt: egyszerre a festés, a költözés, és az új munka kezdete.
Remélem ezen a héten már jobban fogom bírni. Péntek éjjel annyira elképesztően fáradt voltam, hogy az autópálya egyik fizetőpontjánál az automatában felejtettem a bankkártyámat. Ez persze csak a következő fizetési ponton derült ki.... ez is egy jó lecke... Sose legyen rosszabb. Mert hazaértem épségben, és ez a legfontosabb. Legalább most bőven megvan a vezetési gyakorlatom!

Egyszóval az "együtt" fogalmán kontemplálok egy ideje, és a "szolgálat"-on. Majd ha letelik az időszak, akkor visszatérek erre, s megírom, hogy valóban segített-e ez a hozzállás.

Most úgy érzem, hogy ez az egyetlen dolog, amely felett nekem van hatalmam dönteni, és a harc, panaszodás, lázadozás most nem vezet sehova. Csupa-csupa olyan feladat jön, hogy teljesen mindegy, hogy ki vagyok, és mit tudok - nem rólam szól, a "mű" egyetlen pillanata sem. Személytelen. Talán bárki más meg tudná csinálni legalább olyan jól (rosszul) mint én. Nem számít az egó. S ilyenkor mit lehet tenni? Fejet hajtok, elfogadom, és megyek tovább. Semmi sem tart örökké, ez is el fog múlni. És értékes drágakő-tanulságokkal gazdagodom.

Addig is, minden nap elmegyek úszni, amikor csak tudok, és jógázom, amikor tudok, és meditálok reggelente, amikor tudok, és imádkozm, amikor tudok, növelem az erőnlétem, és fejben írok munka közben egy történetet, amely egyszer lehet hogy könyvvé születik.

Jövő héten jön a La Roca Village BINGO! A könyv nem erről szól, de ezzel szórakoztatom magam munka közben, amikor épp nincs senki aki gyümölcslevet, friss kókuszt vagy limonádét vásároljon.

S addig is, nézz te is szét a saját asztalatod körül, hogy valahol, valakinek szüksége van-e a te szolgálatodra, szívességedre, bármilyen picike is legyen, ahhoz, hogy tovább lépdeljen a saját útján. Ha megvan, adj segítséget a saját lehetőségedhez mérten (azon felül nem! Hiszen akkor neked sem marad miből segíteni!) adj, és figyelj, hogyan változik a mátrix benned, és kívül, a világban.
Néha semmi másról nincs szó, mint egy papírzsebkendőről a melletted épp tüsszentett utasnak. Itt nem a személyünk a fontos, hanem a cselekedet, amit meg kell tenni. Épp annak, aki épp ott, és akkor, és úgy van. Ugye, milyen egyszerű? Ez az egész annyival jobb tud lenni, ha figyelünk egymásra!