honvágy ellen

Szombaton délután a parton egy fiatal magyar sráccal beszélgettem, ad-hoc, fészbúkon szervezett strandolás. Ő másfél hónapot tölt itt szakmai gyakorlaton.
Azóta állandóan a fejemben jár a beszélgetés, és igen hálásan gondolok rá vissza.
Persze szóba kerültek az otthoni dolgok, az ott élés, hazamenetel, s a többi.
A végére, és azóta is, egyre inkább, egyre erősebben azt érzem, hogy köszönöm, hogy itt lehetek, hogy itt vagyok, hogy még nem tudom meddig, és nem kell hazamennem végleg másfél-két hét, hónap múlva. Hogy még maradhatok, tapasztalhatok, tanulhatok, felfedezhetek, hogy még fürödhetek a tengerben hétvégén, még fogadhatok vendégeket, még elvegyülhetek e sokszínű népség közt rezidensként, s nem turistaként. Hogy még beszélhetek spanyolul, franciául, angolul, hogy még végezhetem ezt a munkát, amiért idejöttem, hogy közel nincs vége a kihívásoknak, ha akarok költözhetek, ha kell, csótányt ölhetek, s ki tudja még mi mindent kell itt megtanuljak - magamról és a világról, ami körül vesz.
Azt hiszem ez a nagyon különleges pont az időben, amikor hirtelen kitisztultak a felhők, elvonult a fátyolköd, és ragyogó napsütésben tárulkozik fel az egész itt-lét valósága: mintha az elmúlt nyolc hónap immel-ámmal való adaptálódás lett volna, némiképp az akaratom ellen. De nem. A legfontosabb munkán a mélyben történnek, és nem bánom a csöndességet, nem bánom a mélypontokat, nem bánom a tanulást: nem adom fel, még nem adtam fel, és már tudom, hogy még nem is fogom egy darabig. Maradok, mert élni és tapasztalni jó, és ha jó, és szeretem az itteni körítést. Szép lassan változom. A város, és a körülvevő emberek formálnak, s nem ellenkezem.

Nagyon nehéz, nagyon magányos dolog országot váltani. Nem könnyű, sosem volt, sosem lehetett könnyű. De érték, és erő, és kincs, minden, amit elengedek, minden amit megtalálok, s mindaz, ami még nyitottabbá, még befogadóbbá érlel. Nem megyek haza. Még nem. Még egy jó darabig. Látogatni persze igen. De az egészen más. Most itt van a lábam alatt az egész pezsgő világ, és egyetlen pillanat alatt a 'bármi lehetséges' kifejezés egészen valóságossá vált. Megcsókolt egy hullócsillag és most én is itt lángolok válaszul. Tessék, mindig van valami új, igen, ki kell menni a világba. Egy pár napja, hete, úgy döntöttem, stratégiát váltok, vagyis itt az ideje egészen új szinteken netwörkölni, mert gazdagítani és növelni szeretném a szociális hálómat. Ez a következő lépés*.

*******************************************************************************

*Kiegészítés: Hiányoztok, és mindenki és minden hiányzik, ami nyár otthon, de legkülönösebben ti, a munka utáni ejtőzés a Kertemben, koncert a Kobuciban, hétvégi Balaton, a Badacsony... Fröccsök, séták, nagy beszélgetések, közös vacsorák, kirándulások... ezt pedig semmi nem helyettesíti. De ezt úgyis tudjátok, nem? Remélem. Ha esetleg mégsem, akkor mondom most.

könnycsordulás

A nagy-nagy feszültségek nevetés formájában is kitörhetnek, aranyló, gurgulázó vulkánként,  újra és újra felfakadva a forrásból... Az egyik legemlékezetesebb ilyen nevetésem utolsó éves egyetemista koromban volt: valami nagyon régi, szakállas viccet meséltem el egy elmefilozófia órán (amikor az indián és a rendőr találkozik), és mivel előtte utoljára talán általános iskolás koromban hozakodtam elő ezzel a viccel, annyira jól szórakoztam rajta, hogy nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ki kellett mennem az óráról, képtelen voltam abbahagyni a teli szívből való kacagást, még a könnyem is kicsordult. No aztán ezen a csúcsponton oda fordult,  hogy jaj de régen nevettem így, s így aztán elkezdtem sírni, hogy ó de jó is nevetni. Ezen a teljes képtelenségen pedig, hogy azért sírok, mert nevetek, illetve mert mióta nem nevetettem így, megint elkezdtem nevetni: egyszóval egy rendkívüli tíz percet töltöttem magammal a mosdóban és a folyóson.

Tegnap, péntek délután, rekkenő melegben és az irodai órák végén valami igen hasonló történt: a főnökömmel beszéltem skypon, amikor is írásban előadtam neki egy megfigyelésemet, miszerint az  egyik kollégánk Yoda. Szóban nem  lehetett, túl sokan voltak körülöttünk. Válaszul csak annyit írt hogy hahaha, de persze a hangjában több volt, és egy-két köhögős kacagás. Így aztán egyszerre csak kitört, az egész hullám, nevetés-cunami, le kellett tegyük a telefont mert így nem tudtuk a megbeszélést folytatni. Közben egy-két kollégám az irodában már azon nevetett, hogy én nevetek, nem tudva a viccet... könnycsordulás, katarzis, tonnasúlyok semmibe foszlása. S az érzés, hogy de hiányzott ez, Istenem, mikor is nevettem így utoljára...? De most nem fordult át, most ott maradt, este munka után meg kellett osszam a kollégákkal, még egy újabb hullám... aztán este egy véletlen úgy hozta, hogy egy másik társasággal maga Yoda is a közelben volt, s mivel egyébként is csatlakoztam volna a társasághoz, így külön, és kifejezetten azért mentem, hogy tőlem tudja meg elsőnek a viccet. Szerencsére, jó humorérzéke van, nem lőttem mellé. Megnyugtató. Végül is, most itt áll egy fél tucat vörös rózsa az asztalomon, amit e vallomás után egy szerencsés pakisztáni próbált eladni nekünk - kis rábeszéléssel, sikeresen. A hetediket a bárpultos lánynak adtam.

Egyszóval a csótányok és a vízhiány után/alatt annyira kisimult az agyam, hogy átférkőzhetett a humor a réseken, és feloldhatta a szorítást. Rendkívül hálás vagyok ezért... tényleg, igazán régen nevettem ilyen őszintén, szívből, könnycsordulásig. Mindenkinek kívánok egy ilyen kacagást a hétvégére! Katarzis. Ima. Szabadság. Újjászületés. Legyen nálad zsebkendő!

gravitációs zóna

Tegnap este munkából hazaérve, víz nem volt az egész házban. Délelőtt, kora délután, még minden rendben volt, aztán valami történt. Természetesen ez az este egybeesett az első vendéggel a következő szezonból...
Mit lehet ilyenkor tenni? Hazaérve dühöngés helyett, a lemondók nyugalmával adtam hálát azért, hogy legalább villany van még a lakásban.
Reggel pedig szépen elslattyogtam a gym-be (edzőterem+uszoda), ahol szépen lezuhanyoztam, és  hálát adtam azért, hogy ezt megtehettem.
S a többi? Nem tudom mi jön még, úgy tűnik, ez valami gravitációs csomópont itt, remélem ennyi kihívás elég lesz egy időre...  igyekszem sztoikus nyugalommal hálát adni azért, ami van (villany, eső, zuhanyzás a gymben), aztán majd csak jön másféle áldás is.

michael clayton

Lakás keresztbe-szellőztetés, amennyire csak lehet. Éjjel áll a levegő az utcákon. Befújtam körbe a nyílászárókat, a csöveket, a szellőzőt, minden esetleges helyet, ahol én emberi fejjel és logikával el tudom képzelni hogy egy ötcentis barna hatlábú lény be tud férkőzni az én barlangomba.
Borzalmasan kifáraszt ez a "harc", ma reggel is ezzel kezdtem... remélem, csak a korábban eltévedt s el nem kapott negyedik jött elő újra. Többet nem jön, az biztos. Arra jutottam, hogy valószínűleg a földszinti étterem miatt olyan vonzó ez az épület blokk, s az én harmadik emeletem. Vagy mert a mellettem lévő lakásban nem lakik senki... (na tessék, ez most jutott eszembe, lehet, hogy ott laknak ezek a disznók).
Eltelt a nap, mire a reggeli sokkból magamhoz tértem - újra. Ideje előre szólni a leendő vendégeknek, hogy készüljenek fel!
Ilyenkor érzem azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy délen fogok élni. Először is,  mert hiányoznak a hegyek és a zöld dús erdők. Másfelől, ezek a mindenféle lények, akiktől  - bár racionális okom nincs - szó szerint féltem az életemet, hiába vagyok sokkal nagyobb.

Micheal  Claytonnal lazítottam, ami egy film címe, és egy internations.org nevű oldalon szervezték mint filmes estet. Eldöntöttem, hogy ideje tisztességesen nekiállni netwörkölni (a hatlábúakon kívül másokkal is), mert lényegében egyedül vagyok, és kezd nagyon elegem lenni belőle. A munka nem elég, a munkatársak meg pláne nem. Kell még valami titkos összetevő a boldogsághoz. Az egy-két közelebbi baráton kívül nagyobb társaság is. Mindenféle emberből.

A filmtől leginkább semmit nem vártam, azt hogy jó lesz, még annyira sem. De kifejezetten jól esett - bár az első tíz percről lemaradtam. Lehetséges, hogy végül ezért is tetszett, az első negyven percben a sztorit próbáltam összerakni, hogy akkor miről is van szó, miről maradtam le, és mi a lényeg. Az, hogy George Cloony volt az egyik főszereplő, csak hab volt a tortán. És Tilda Swinton. Remek. Biznisz, biznisz,  biznisz. Meg a pénz. Meg az ilyen dolgok. Szemrebbenés nélkül átnyújtani egy (két) borítékot. Titkokat őrizni, és fejet hajtani, elfogadni, hogy az üzleti érdek felülír... bizonyos más, nagyon is emberi érdekeket... nincs új a nap alatt. De mivel egy profit cégnél dolgozom, nagyon érdekes volt az egész mese.
Teljesen szubjektív vélemény. Ráadásul oldalról láttam, ahonnan néha biztosan egészen másképp festettek a színészek, mint szemből! Tehát, egyszerűen csak odatette. Az asztal mellől fel az asztal közepére. Hogy mennyire könnyű a könnyebbnek tűnő utat választani a gyors siker és bizonyos régi dolgok érdekében, amik elódázásuk miatt bukást okozhatnak. Mert a következményekkel sosem kényelmes szembesülni. Ugyanaz a játék: nyerni, minden áron. Bármi áron. A párkapcsolatok. A psziché érzékenysége és törékenysége. A kiszolgáltatottság, a barátság. És az, ahogy a végső, legfontosabb kérdéssel szemben miként állítja magát az egyén. Cselekedetével. A "véletlenek". A hatalom, és a hatalom/győzelem akarása... meg fogom nézni az első tíz percet egyszer, hogy kerek legyen az egész. De jó film, emlékeztetőül, hogy mi az igazán fontos.

Nem gondolkozom arról, hogy továbbállok (leszámítva a lakást, hogy végre vége legyen ennek a feszült nyári bogarászásnak), de most hirtelen nagyon el tudom képzelni, hogy az itt-létem nem a végcél, hanem csak egy kezdete valaminek, egy egészen más útnak,  mint amit most még csak nem is sejtek. Teljesen megértem a nagynéném, aki Skóciában él. A maga hűvösével és fél éves sötétjével  is igen vonzó tud lenni az az Észak kontra... nem említem újra. És előbb-utóbb meg kell tanuljak vezetni, nincs mese; de jó, hogy még van legyőzni való félelmem, még van hova tovább. A film felrázott, a film előtti hét is, a glosszáló betolakodók pedig pláne. Szép kis kiképzésbe csöppentem. Egyre inkább az néha a benyomásom, amikor nem bírom kikapcsolni a fejem, hogy a földet nem a szüleinktől örököltünk, és nem a gyermekeinknek őrizzük, hanem ezektől a szarházi hatlábú barnáktól kaptuk "kölcsön"...
Egyszóval, vendégek, netwörk.. és páros tánc, mondjuk swing, mondjuk tangó, mondjuk rocky. A lakásban jó lenne novemberig kihúzni, hiszen addig írtam alá a szerződést, de van, amit nem kell erőltetni, ha nem megy. Még mindenesetre kivárok, mi lesz. Van elég dolgom a nyárra, annyi szent.

bizonyos tekintetben

Óriáscsótányokhoz - óriástakarítás. Lakásátrendezés. Boszorkányos praktikák, tűz-vízszentelés.
No meg egy gekkó is lakik kint az erkélyen, a ruta szomszédságában, valamiért nagyon szereti azt a fura szagú növényt.. ma is bekukucskált. Elhiszem, hogy ízlene neki az ötcentis, "húsos" páncélos jószág, de hát ő sem sokkal nagyobb nála, úgyhogy kívül még mindig tágasabb. Biztosan nem gyík, mert világos-fakózöld, és nagyobb a feje. A gyík máshogy néz ki.
Szóval a hullámzás közben elrendeződik a lakás, lett "kanapé", mert lett - ágyam, legalábbis már matracom, az első saját, hát egyszer ezt is el kell kezdni, bár lehet, hogy e tekintetben későn érő típus vagyok. Nem is igaz, vettem már ágyat, de az inkább kanapé szerű klik-klak volt, és Ikea. Ez most olyan igazi, gerincpihentető fekhely.
Egyszóval, zajlik az élet itt Barcelonában.
Hamarosan beindul a látogatók turnusa is, addigra pedig csak megjön az igazi gatyarohasztó nyár! Az tény, hogy már bekapcsoltam párszor a légkondit, volt annyira meleg a lakásban, hogy a hálószobába teljesen beszorul a levegő...

Rendkívüli izgalmak, ugye? Végül is az élet igen csöndesen csordogál, amikor a "szürke hétköznapok" újra felütik a fejüket... lassan nyolc hónap után már itt is tudnak lenni szürke hétköznapok.

A múlt héten Kisinyovban, Moldova fővárosában voltam egy konferencián - túl sokat nem láttam a városból, de a közepén a csoda-nagy zöld parkok elképesztően jó hangulatúak voltak. És jó volt újra találkozni régi ismerősökkel.

A "bizonyos tekintetben" Hamvas Béla egyik esszégyűjteményének a címe (Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis). De nem emlékszem miről szól, elképesztően fáradt vagyok (mostanában általában állandóan, mert igen rosszul alszom valami miatt az elmúlt egy-másfél héten). És amikor eszembe jutott, hogy milyen jó kis cím lesz ez ide, tulajdonképpen egy rejtői szaharai fordulattal jutott az eszembe, peckesen felkapott állal, eltartott kisujjal, s olyan balegyenessel, hogy három métert repül tőle az ember. Lassan elkap az a nyári hangulat. S a fricska az akart lenni, hogy ej, bizony, jó felnőttnek lenni, mert tulajdonképpen akkor és azt csinálom, amit és amikor akarom (kisebb-nagyobb csúsztatásokkal). Ami megtetszik, amit kitervelek, amire szükségem van - ha sikerül, lehet hogy hónapokig készülök rá apránként, de meg tudom venni, és pontosan úgy rendezem be az életemet, ahogy csak szeretném (ahogy képes vagyok rá). Bizonyos tekintetben.

Hamarosan küldök egy újabb részletet a következő Boldogság Magazinba, önbecsülés témában... úgy sejtem a jövő hónapban fog megjelenni. Az előző a májusi számban jelent meg. Olvassatok, ha még nem tettétek meg, és írjatok, hogy mit gondoltok a könyvről!