Gondolatok pakolásról, utazásról...

...és hazáról. Húsvét előtt.

***

Lassan hazaindulok, haza - indulok! -, s ilyen nehezen régen kezdtem pakolni, mint ma. Mázsás súlynyi fáradtság, de egészség, lustaság, női ritmusok... micsoda felkavarodott helyzet. Jobb ülni, és semmit sem csinálni, megvárni, míg a dolgok elrendezik magukat.

***

Ha a külső terem a belsőt mutatja, akkor bőven van még utam a káoszból a líráig... lassúság, édes lassúság. Csak azt a rendet találjam meg egyszer, kint, stabilan. A helyem, önmagam. Önmagam nem tudom elveszíteni... nem "tárgy" vagyok, mint egy pénztárca, például... a "hol" s a "vagyok" összemosódik. Időtlenség.

***

Eszembe jut az új pápa, Ferenc pápa egyik személyes emléke, amelyet az első Úr Angyala imádságában idézett egy Argentin nénikétől (persze megint nem pakolok, mert írok, s jó harminc percbe kerül, míg megtalálom a vonatkozó levelet, hírt, részt, de megvan). Illetve annak egy része, de a teljesség kedvéért az egész rövid kis élményt ide idézem:

"Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét.

Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat – meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha Ön nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát”. Honnan tudja? – kérdeztem tőle – folytatta a Szentatya. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne".

Kedvem támadt megkérdezni tőle: „Mondja, hölgyem, Ön a (Pápai) Gergely Egyetemen tanult? Mert ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha! 

Hát akkor hol van a probléma? – kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk."

 

De ebből az egészből egészen pontosan, szinte odahallgatva az élő jelenetbe, ez a mondat ragadott meg: Isten mindent megbocsát, mert ha nem bocsátana meg mindent, a világ már nem létezne. Ez az irgalom, hogy Ő soha nem fárad el bennünk, csak mi tudunk elfáradni.. azt viszont nagyon. Nem is tudom, hogyan lehet ezt elmondani, talán nem lehet, talán ez a legszebb mese, ahogy Ferenc pápa mesél a nagymamáról. De mégis, ez a mese, igaz mese. Nagycsütörtök közeleg: mi más számítana egyéb a világon, mint a szeretet s az irgalom? A szeretet, s az irgalom, amely a világ - a látható és a láthatatlan világ apró sejt-hálózatát összetartja, hordozza. Térdre borulós és táncra perdülős... ima. 

***

Félek hazamenni. Aki tépte el már szívét attól, akit nagyon szeret, s mégis tudja, el kell válniuk, az tudja, milyen érzés újra látni a szeretett lényt. Szerelem, de mélyebb, mert ezt nem lehet eldobni, nem lehet elfelejteni, igenis a föld, az anyai szó, az apai béke, ami táplált. Szembesülés. Elmenni, maradni... eljöttem. Majd egyszer hazamegyek. Most látogatóba csak.
A tanoncokat (ha tetszik: neofitákat) elküldik hosszú tanuló útra idegen földekre mielőtt ők maguk mesterekké válnának, vándoroljanak, gyűjtsenek, ismerjék meg az idegeneket, tanulják meg a csak szélsőséges körülmények között megtapasztalható tehetségeiket, fedezzék fel gyöngeségeiket, s hogy mi minden olyan dologra képesek, amire sosem gondoltak volna. Mester sosem, de mindig is alkimista szerettem volna lenni. Mint Paracelsus. Mint a középkori misztikusok (kár, hogy semmilyen holt nyelven nem beszélek). Végül megtanultam, mit jelent a honvágy. Tanulok vágyni arra, ami az enyém. (Simone Veil).

***

Nehezen szakadok el az újtól: furtonfurt kettősség. Menni és maradni... Hosszú az út mire ebből az átmeneti időből "hazajutok", s otthon leszek ott, ahol vagyok. A helyemen. Lassan megterem, s érik a türelem bennem, nem sietek, nem siettetek. Azt remélem csak, hogy tovább már nem lassulok, mert akkor lajhárrá leszek. De most inkább mormotává, mert szólít az idő. Reggel is lehet még pakolni.

Néha egy kicsi szex...

Vannak újra és újra visszatérő bölcsességek, amelyek a kontextustól függően új és új értelemmel telítődnek időről időre. Mindig ugyanaz, és mégis mindig valami más.

Utazások, felfedezések, káosz van, na, lassan kanyargó ösvényekkel a láb alatt. Gitárt kéne venni talán, s megénekelni ezt a szomorú vidámságot, csiklandós iróniát. Szétfolyik az idő a napok homokóráiban, alig marad valami az ujjaim közt, miközben szép lassan, meggyógyulok. Meggyógyultam. A küzdelemnek ritkán van értelme, a legkevésbé akkor, amikor önmagunk ellen küzdünk. Lassan letelik az ötödik hónap, lassan akklimatizálódom. Még lassabban. Még mindig nem álltam be a pályára, még mindig csak lebegek, csak útban vagyok. (Mínusz "csak", és lehet, hogy az adott helyzetemben ez a legtöbb, amit tehetek: hogy lebegek és úton vagyok).

A dohányosokról mostanában az jut az eszembe, hogy rendesen vegyek levegőt, mert mindig elfelejtem megtölteni magam jó mélyen a levegővel. Karnyújtózás. Az esti főzőcskézés idején sisteregve zenél és táncol a rántásban lévő csirkemell. Tanulom a honvágyat, az anyanyelv ízét, a kiköltözöttség- és országváltás semmivel össze nem hasonlítható élményét. Micsoda blamázs, hogy mire pont megtanulunk mindent, éppen menni kell, mert lejár az időnk...
Bukarestben mindenki dohányzik. Mindenhol. Már el is felejtettem. 

Eszembe jut, hogy semmire nem vagyok jó (és ekkor emlékeztetnek, hogy a néha a rossz döntések azok, amelyek a JÓ helyre vezetnek),

eszembe jut Bandi a hegyről, a tavaszi fű illata, a rigók (ó de hiányzotok), a serpenyőben töppedő cukkinik és padlizsánok, hogy könnyedén kéne venni ezt az egész életet, de az a 21 gramm nem enged magából, talán ezért kell a filozófia, ezért kell a művészet, ezért kellene átfúrni és felaggatni a múlt éjjel a tengerparton szedett kagylókat, de mivel lehet átlyuggatni a kagylók mészhéját, segítség! Minifúró kéne, de a múltkor is csavarhúzógépet vettem fúró helyett, nem gyanakodtam eléggé. Hellyel-közel barkács-antitalentum. Kupálódok. No meg aztán, minek az a kicsi szex, ha utána meg mindenki mérges... Bandi a hegyről, mint Alanis Morrisette az Ironic-ban, csak kicsit másképp. Azért Bandi a hegyről most találóbb. Mély filozófia, mint Douglas Adams 42-je. Azt hiszem, mindenki a tavaszt várja, nincs mese, valamiért úgy érzem ez a tél minden idők leghosszabb tele amit eddig átéltem, s a húsvétot is várom, jöjjön az Ünnep, s éljen Ferenc, a pápa. Na tessék, ez minden együtt, ne mondja senki, hogy egy teáskanál érzelmi szintjén mozgok, mint Ron, bár néha kifejezetten jól esne... ha tudnám, mi van. Mert, mostanában nem tudom, a saját magam legnagyobb meglepetésére. Ez a káosz. Disconnectedness. Vagyis nem kapcsolódás, elveszettség, talajvesztettség... amit a leföldeléssel lehet gyógyítani.
A héten végre nem utazom, a héten végre megyek táncolni. És azt fogom tenni, amit hónapok óta kerülök: lassú leszek és sebezhető, nyitott és zárt egyszerre.. A káosz legmélyén, az el nem apadó vizek mezsgyéin. Hagyni lenni, ami van. Ennyi a varázslat, azt hiszem. És akkor nincs harag, nem lesz harag, senki sem lesz mérges, vagy ha igen, azt is szépen lehet hagyni, majd letenni, úgyhogy Bandit is leteszem, s maradok magamnál.

"If you don't do your dance... who will?" - "Ha Te nem táncolod a táncodat, ki fogja?" 

kérdezi Gabrielle Roth, az öt ritmus tánc meditáció megalkotója, akivel ebben az életemben már nem fogok találkozni...

Meghívó

Hit the Road, Jack!

Vissza az útra. Hello Zagreb, hello Ljubljana, hello 1 fok. Hiányoytál. Szeretem a telet. Kell ez a baciölő hideg, ez az influenzapusztító cidri. Másképp nem megy, csak úgy, mint a mediterrán népségnél, akik szerint 5-10 fok nem elég hideg ahhoz, hogy központi fűtéses házakat tervezzenek... (szerintem igen).
Antibiotikum kúra (szerintem más nátha és influenza törzsek tanyáznak a peninsula Barcelona felőli részében, mint kis hazánkban, ezért aztán sokszoros keveredés, de jó hír, hogy hat az anti-bio), s utazás. A legjobb együtt. Csodás dolog végre megérkezni majd' 12 óra cincálódás után. S a mai nap tele volt meglepetésekkel.

Barcelona-Zágráb, sima ügy, egy bécsi átszállással - azt nem tudom visszafelé hogy fogom ezt az átszállást majd potom harminc perc alatt megvalósítani, de van rá némi sansz, hogy sikerül. Ráérek még aggódni ezen. Zágrábba megérkezvén, megtaláltam a taxit, szuper, s kértem, hogy akkor gyerünk a központi vasútállomásra. Mentünk is, de közben a sofőröm nagyon kedvesen megkérdezte, hogy hova tartok, mert hogy az a helyzet a központi pályaudvart a napokban lezárták, és valószínűleg máshonnan mennek a vonatok. Odakukkantottunk, így is volt, s ügyes volt mert még a következő állomásra is ő vitt el - ugyanis felajánlotta hogy segít kideríteni az ügyet. Védőangyal, vezető és taxisofőr mellékállásban. Szerencse, véletlen, áldás, ilyesmik.

A kis - de tényleg kicsi, kisebb, mint a Kelenföldi otthon - állomáson WC sem volt, a jegykiadó kisasszonyokhoz tudtam besurranni (ott is nagyon kedvesek voltak, és beszéltek angolul ó ye), majd kiderült, hogy este 7-kor a 6.30-ra várt vonat még nem érkezett meg (ó ye), így nem kell két üres órát eltöltenem azon az állmáson, ahol nem költői túlzás azt kijelenteni, hogy nincs semmi (egyetlen várakozóhelység a jegykiadókkal együtt). Egy kis várakozás, s begördült a vonat, helyem is lett, majd egy kis várakozás a határ előtt, határ után, s zsupsz! meg is érkeztem Ljubljanába. Azt hiszem ez is egy olyan város, ahol tudnék élni, nagyon hangulatos, kellemes légkörű. És van tél, igazi tél. Megszívlelendő. Jól esik ez az igazi hideg egy kicsit, persze valószínűleg nem 3-4 hónapig, de most a barcelonai nyirkos ál-hidegből becsöppenni az igazi tél végi hűsségbe, hófoltokkal, remek érzés.

No hát ennyi. Megérkeztem. Adtam az útnak rendesen, ahogy Jacktől várták! De én azért még visszatérek Barcelonába.