földelve // grounded

Van az néha úgy az életben, hogy igenis le kell lassulni, szépen megülni a párnás kis hátsón, attól függetlenül, hogy mi van vagy mi nincs úgy egyébként a munkában, az életben, a magánéletben.
A csodás kis sérült lábacskáim (jobb belső térdszalagok, és bal külső boka szalagok) magukhoz képest remekül bírták a masszív négynapos táncolást...
A megterhelő az volt, hogy utána rögvest vissza kellett rántsam magam - szó szerint - a munkába, hajnali repkedésbe.. ráadásul nem egy szívem-csücske helyre: Koszovóba, Pristinába repültem. Mert Koszovó megint szavazott, helyi választásokon.
Most gyönyörű idő volt, de a négycsillagos hotel éppen olyan lepukkant volt, mint korábban (ez most egy másik hotel volt). Ezzel sincsen egyébként semmi baj, mert legalább az élet mindennapjai tele vannak helyi izgalmakkal, és a burek joghurttal, hát az valami remek dolog. De sajnos nem jövünk ki jól, Koszovó és én, hiába van egy napon a születésnapunk: mindig (vagyis két alkalomból kétszer) rettentően depresszív leszek ott, és mindennel bajom van, ami nagyon nem szép, de így van.

Felüdülés volt visszaérkezni Zágrábba másfél nap munkára szerda este... egy kiadós két órás késés után. S tegnap délutánig minden egészen jól ment - amikor is ismételten "rosszul léptem" egy kis járdaszegélyen, és kiment a bokám. Ó, hát ez most NAGYON fájt, percekig mindenféle zaftos kifejezések peregtek belőlem angolul, magyarul, és óriás-grimaszolások, hogy a francba! s így tovább. Sántikálás a kollégám karján, taxi, hotel, aztán kórház (EUs egészség kártya!), és gipsz... illetve a repülés miatt, hogy ha dagadna a láb, legyen helye: elől nyitott gipsz, és egy pihenni vágyó boka, amire nem szabad semmilyen súlyt helyezni - legalábbis egy jó darabig, ha később vígan szeretnék szaladni, és táncolni, meg ilyesmit csinálni. Hát persze hogy igen, nem kérdés...

Tiszta mázli, hogy legalább ki voltak/vannak pingálva a körmeim pirosra, nem? Így sokkal szexibb...

Most éppen Zürichben várom a csatlakozást Barcelonába, ami szintén késik... de hát én már nem szaladok sehova egy jó darabig megint.

Konklúzió? Valószínűleg a sejtjeimnek elege van az ide-oda repkedésből, a cincálódásból, abból, hogy lehetetlen normális életritmust kialakítani ilyen életritmussal, és könyörögve kér, hogy adjak pihenőt. Hát most megkapja. Bársonyos, édes landolás a "medicine dance" - gyógyító tánc után, hogy szépen lassan lecsöpöghessen mindaz, amit ott kitáncoltam, eltáncoltam, betáncoltam, kimostam, behívtam, kisírtam, kiizzadtam, felforgattam, megöleltem, megcsókoltam, szíven-fogtam - az elmehessen, kisimulhasson, betaláljon, leülepedhessen.

Úgyhogy le vagyok földelve, mint a hegy, amely nem ment Mohamedhez. Machu-Picchu-i cukorsüveg-hegy vagyok most, növök az ég felé, és várom a látogatókat, mert pillanatnyilag a legalapvetőbb dolgokhoz is segítségre van szükségem (pl. bevásárlás, a három emelten felcipelés, zuhanyzás (!!), főzés, s a többi... csupa vidámság). De legalább elkezdek vendégeket hívni (kénytelen vagyok) és segítséget kérni (kénytelen vagyok) és elfogadni a segítséget (kénytelen vagyok).
Tehát kapukat nyitni, befogadni, beengedni, átölelni - azt, ami jön, aki jön, s nem lótni-futni egészen más horizontok után.

Azt hiszem, szép lecke lesz ez. Egyelőre azt kívánom magamnak, hogy érjek haza gond nélkül egy darabban... és hálásan gondolok arra a kollégámra-barátomra, aki felajánlotta, hogy jön segíteni hogy haza tudjak menni a taxival, mert: egyedül nem megy. Lehet, hogy itt az ideje megtanulni ezt valami olyan mély szinteken is, ahol eddig nem tudtam.

No és, itt is van a kedves szimpatikus kerekesszék-szállítmányozó fiatalember, aki majd elsegít a gépemhez. Úrinői dolgom van, a számítógépes táskámat is hozza valaki, Zágrábban a reptéri mentőautóban vittek a géphez, láttam belülről, s a többi, micsoda élmények...

Jó repülést! :)

Fent a magasban

Az utolsó héten fejjel lefelé lógtam magamban, és kémleltem a mélységeket, meglehetősen őszinte - és undok - voltam, és még élveztem is. Nem szokásom. De túl lenni egy igen komoly lelki megmérettetésen, és új doktori témát kapni, amiről érzem, hogy meg tudom írni: nos, itt kinyílt egy új ajtó. Érzem, ahogy céllá, tapintható, törekedő és előre süvítő erővonalakká nyúlnak a szilárd elhatározások és szándékok... és várom, hogy a talpam alá fusson az út.

Meg van a MIT, jöjjék a hogyan - építsünk várost, építsünk életet belülről - kifelé.

Napok óta újra és újra eszembe jut Machu Picchu. Ott vagyok lélekben. Ott ülök, és csodálom a tájat, a végtelenül valószerűtlenül szépséges építményt ahogy a zöld cukorsüveg hegyek közé belesimul sikkesen. Érzem a hegyek vibrálását, látom, ahogy centiméterről centiméterre törekednek az ég felé, afféle zöld Bábel-tornyokként érni el az eget. Lassan egy éve, hogy ott jártam, és az eddigi legkedvesebb helyemmé vált, ahol eddig járhattam az életemben. Machu Picchu és Cuzco, a város, ahonnan a legrövidebb inka ösvény indul az ősi városba, s ahonnan mi is indultunk. A több mint háromezer méteres magasság, a mély sóhajok, ahogy a tüdő alkalmazkodni próbál, de a vér nem lassul oly ütemben, s oxigénhiány lép fel a szervezetben; az a lassú, lomha mozgás, amit a kialvatlanság és ez a korábban nem tapasztalt magasság magával hozott... Eltéphetetlen szerelembe estünk, Machu Picchu és én. Feltétlen vissza kell menjek egyszer, hogy megmászhassam a Szent Hegyet, a Hiyana Picchu-t, remélem, lesz még rá lehetőségem. Szeretem. Újra és újra felötlik az ottani benyomásom, hogy a hely - a tér a cukorsüveg, zölderdős hegyekkel ahogy az ég felé törekednek szüntelen - már korábban szent volt, és ezért építették ide városukat az inkák (akik nem azonosak a majákkal, mert ők Mexikóban éltek).

Visszavágyom, táplálkozom az emlékből, és hagyom, hogy utakká szilárduljanak a frissen szárba szökkent vágyak és célok. Walt Disney egyszer azt mondta, hogy merni kell nagyon álmodni, hogy legalább a fele megvalósuljon. Nagyon szimpatikus hozzáállás az élethez! Hiszen itt aztán végképp megtörténhet bármi...

Hundert Prozent Reisen

Kicsit több, mint 36 óra. Összesen ennyit utaztunk Cuscoból hazafelé. Cusco - Lima, Lima - Amszterdam, Amszterdam - Budapest vonalon. Egy idő után ilyenkor már semmit nem akarunk, csak megérkezni. Hazaérni. Letenni a csomagokat, és egyáltalában végre abbahagyni az utazást.

Levegőben töltött idő: 90 perc + 12 óra + 115 perc... tehát összesen 15 óra 35 perc. Csekélység. és több mint tíz órát várakoztunk különböző reptereken.. vagy még többet, mert a Cuzco-Lima gép késett majdnem 3 órát az időjárás miatt.

Hétfő reggel keltünk útra: amikor reggel meghallottam a hostel (Cusi Wasi Hostel, Cuzco) udvarának műanyag tetején doboló esőt, az első gondolatom az volt, hogy hálát adtam azért, hogy előző nap nem esett, és békésen, gyönyörű időben gyönyörködhettünk Machu Picchu hegyeiben. Ugyanis Machu Picchu a hegy neve, amelyre a város épült - mivel amikor 1911. július 24-én Hiram Bingham felfedezte, a helyiek nem tudták a város nevét, csupán a hegy nevét, amely kecsua nyelven annyit tesz : az öreg hegy.

A hegy biztos hogy öreg, de a legfiatalabb öreg hegy, amelyet valaha láttam. Az egész hegy-koszorú úgy törekszik az ég felé, mint ahogy a legszebb szerelmes költemény törekszik elérni szerelme tárgyát. Úgy nőnek a hegyek csúcsos cukorsüveg alakban az ég felé, hogy az ember térde megroggyan ennyi vitális erő és ősenergia előtt. Igazi csoda. És a hegyek még mindig nőnek, vagyis a hegység még képződik (földrajznyelven így hangzik). Az Nazca-lemez alábújik a dél-amerikai lemez alá, ezért van ez a kéregmozgás, ez a lemeztektonikai folyamat hozza létre még ma is az Andok vonulatait.

Valahogy először a kölni katedrális jutott eszembe, monumentális méretei miatt, de végső soron Machu Picchu nem hasonlítható össze a kölni katedrálissal. De mégis. Úgy van ez, mint ahogy régen próbáltam leírni, hogy milyen gyümölcs is a chirimoya. Én magam is arra jutottam, amikor megkóstoltam még Chilében, hogy a leginkább talán a körtéhez hasonlítható gyümölcs, a gyümölcshús textúrája miatt, de tulajdonképpen egyáltalán nem olyan az íze, mint a körtéé. A legkülönlegesebb ízű gyümölcs, amit valaha kóstoltam.. most nem bukkantam rá újra sajnos, csak egy-két helyen láttam, ahol gyümölcsevet készítettek belőle; érthető módon más volt a fókuszban. De visszatérve a kölni katedrális és Machu Picchu párhuzamra: ahogy a chirimoy a körtéhez, úgy viszonyul Machu Picchu a kölni katedrálishoz. Teljesen más. Egyáltalán nem olyan. Mégis ez a legjobb hasonlat, ami pillanatnyilag eszembe jut róla. De az is lehet, hogy Machu Picchu egyáltalán nem hasonlít semmihez, önmagán kívül...

Machu Picchu

Azt hiszem a legszebb hely, ahol eddig jartam eletemben.

Csodaszep. Kepek majd otthonrol...

Igazabol a varos nem is olyan regi: alig 100 evvel a spanyol hoditok erkezese elott kezdtek epiteni.

Gyonyoru. Tenyleg szent hely. De nem az ott lakok miatt: azon merengtem, hogy a hely mar elobb "szent" volt, minthogy az inkak ratalaltak volna. Es eppen ezert epult oda ez a varos, mert a hely olyan, amilyen.

Orakig tudnek ulni es gyonyorkodni benne.

Mennem kell, indulunk haza.. vagy 2 napos ut lesz :) de feltetlenul es mindenkeppen megerte.

Machu Picchu

Megyunk. Ma. Most. Reggeli utan.

"Ha ez a pillanat nem tokeletes, akkor nem tudom mi az..."
(Kurt Vonnegut)

Kalandra fel!

mastering life skills

Hamvas Béla egy helyütt azt írja, hogy az ember ha otthon marad, akkor a világot ismeri meg, ha utazik, akkor pedig önmagát.
Ezen túl pedig egy bizonyos földön töltött idő után, már azért csak-csak megismerkedünk önmagunkkal, még ha kevesebbet utazunk is.

Nagy távolságok - nagy ugrások - talán nagy változások is.
Mit tanultam ma? Mit tanultunk ma? Minden nap végén van egy összefoglaló kérdés-kör, ma pedig egy általános összefoglalás volt zárásképpen. Persze minden angolul jut most eszembe (overall evaluation, etc), mert nagyon fáradt vagyok, és mert egész nap angolul beszéltem.
Már sikerült délután fél 7-kor annyira fáradtnak lennem, hogy a dél-afrikai kollégám-barátom egyik kérdésére gondolkodás nélkül magyarul válaszoltam, miközben előtte spanyolul beszéltem a pénztáros kisasszonnyal (fehér ruha, gondosan lesimított fekete konty vörös, fodros hajgumival, dél-amerikai arc erős járomcsonttal, félmosoly, alig-rózsaszín ajkak). Teljes kavalkád. Nyelv-kavalkád.

Tehát mit tanultam az egész 3 nap alatt? Amit eddig nem tudtam? Azt, hogy a fejlődéshez idő kell és tapasztalás, nem lehet siettetni. Ezt újra és újra át kell élnem. Aztán Albert Einsten egy fantasztikus idős kori képe, és egy idézet, miszerint a képzelet fontosabb, mint az észbeli képességek. Az élet egészét tekintve.

Mi a BRIDGE? A BRIDGE egy különböző felnőtt képzési módszereket alkalmazó képzési szisztéma választási szakemberek számára. Nagyon röviden.
Mi a PISCO? Peru nemzeti itala, Chile nemzeti itala, és egy szőlőfajtából készül, vagyis törköly pálinka-féle. Alkoholszintje nem több 35%-nál. Amit itt Peruban kóstoltam tisztán, nagyon finom volt, édesebb, mint a szokványos törkölyök, és egyáltalán nem karcos. De azért egy kortynál tovább nem vetemedtem... Nagyon röviden.

Alig egy óra múlva útra kelünk újra, negyedmagammal, check-out, reptér, check-in, útlevél ellenőrzés, göbzi, repülés, feljön a nap, leszállunk Cuzco-ban, Hostel, és úgy vélem ezután egy darab vízszintes szuszogás következik majd. Éjjel 2.25 perc, Lima. Pereg a homokóra.
Mindig is szerettem volna eljutni Machu Picchuba. Rajta van a kívánságlistán. A legelső helyen hosszú évekig India volt, és Tibet. Most is van. Mégis úgy alakult, hogy előbb juthattam el Dél-Amerikába, mint Ázsiába. C'est la vie, mes amis.

Utazni jó, utazni kell, otthagyni dolgokat, megtanulni, mennyi minden nélkül lehet, szabad, kell élni. Például itt fogom hagyni a nagy bőröndömben a számítógépet, nem viszem magammal. Úgyhogy előveszem a jó öreg tintát és töltőtollat, az jobban is illik az ezer meg ezeréves falakhoz.
De vissza a bejegyzés elejéhez: világ-megismerés, és/vagy ön-megismerés.
Mindkettő. Mivel nagyon nem tartozik egybe, készítek hozzá egy új lapot :).
(Ami ez előtt fog szerepelni, mert a legfrissebb bejegyzéssel indít az oldal... )