Két dolog merül fel itt: az egyik, a Holt Költők Társaságában idézett költő, Thoreau sorai: szívd ki maradéktalanul az élet velejét, hogy ne a halálod pillanatában döbbenj rá, hogy nem éltél. Egészen pontosan: "Menj ki a vadonba, ha tudatosan akarsz élni, szívd ki maradéktalanul az élet velejét, számold fel mindazt, ami nem élet, hogy ne a halálod óráján döbbenj rá, nem éltél". Tehát úgy élni - és élni hagyni - hogy érezzük a sejtjeink mélyén, a csontjainkban, élet vesz körül kívül-belül. Placid atya azt mondja, ne panaszkodjunk, ez már egy jó kezdet. S ami ezután jön, nem megbánni (vagy megbánni, megbocsátani, tovább menni), úgy élni, hogy bármelyik pillanatban meghallhatunk, ez az eszkatologikus nézőpont, a végső szemlélődő pont.
Viszont szerintem - és ez a második pont - mindez csak úgy jöhet létre, hogy szeretünk. Szeretünk élni. Mert az élet, azt hiszem, önátadásról és bizalomról szól - csak akkor tudjuk kiszívni az élet velejét maradéktalanul, ha van bátorságunk átadni magunkat neki, ha van bátorságunk rábízni magunkat (Istenre). És ez az a bizalom, végtelen szeretet, és ebből fakadó megértés, ami képessé tud tenni arra, hogy lemondjunk önmagunkról, s olyan áldozatokat hozzunk, amire egyébként nem lennénk képesek magunktól (vagy sosem gondoltuk, hogy azok lehetünk).
Csak ezzel a végtelen és mély élet szeretettel tudhatta Krisztus végigélni Húsvét misztériumát, szeretetből és Isten iránti bizalomból tudhatta rábízni magát - az Életre, az Istenre. Ez az élet veleje. Szerintem.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése